MINDENEK FELETT

- avagy egy anya küzdelme a mellrákkal-

22
március
III.rész: Útvesztőben

Nem sok jobb alkalom  van az agyalásra, mint az utazás. Én pedig ki is használtam szinte minden percét. A táj szinte összefolyt a szemem előtt, a reszketési rohamok fél órás, órás rendszerességgel törtek rám. A kirándulás minden olyan pillanatának  szívből hálás voltam, amely kis időre feledtetni tudta az elmúlt hetek gyötrelmeit. Gyönyörű helyeken jártunk, amelyek hatalmas erőt adtak a küzdelem előtt. Szorgalmasan folytattam a meditációt, és itt volt az alkalom, hogy megtanítsam Grétit is imádkozni. Minden este közösen imádkoztunk, és kértük az Angyalokat, hogy segítsenek nekünk.

A kirándulás hamar véget ért, és a hazafelé vezető úton már tudtam, meg kell keresnem a lehető legjobb megoldást, a biztos és tökéletes gyógyulásra. Valahogy nem akartam beletörődni olyan könnyen sem a diagnózisba, sem a felajánlott gyógymódba.  Úgy gondoltam, kell lennie más megoldásnak. Aztán a sors úgy hozta, hogy nézeteltérésem támadt a helyi orvosommal és többé már nem volt kétségem a felöl, hogy tovább kell mennem.

Volt korábban egy álmom, melyben egy rokonom felajánlotta a segítségét. Volt alapja, ugyanis ő orvosi műszerekkel foglalkozik. Én mégsem tulajdonítottam nagy jelentőséget az álmomnak. (Pedig, mint utólag kiderült, több figyelmeztetést is kaptam álmokon keresztül, arra is, hogy beteg vagyok. De nem hittem el!) Ahogy hazaértünk, anyu hívott, hogy felkereste az unokatestvérét, - a rokont, akivel álmodtam- és ő felajánlotta, hogy elvisz egy doktornőhöz, aki rákkutatással foglalkozik. Örültem és megbeszéltünk egy időpontot. Mivel azonban nem értettem, hogyan tudna a doktornő segíteni, mikor ő nem gyógyít embereket, úgy döntöttem keresgélek tovább. A segítség pedig csak úgy ömlött hozzám. A leghihetetlenebb módokon. Nagyon sok erőt kaptam  például egy soha nem látott másod unokatestvéremtől, aki felkeresett. Ő a nagyon súlyos Non Hodgkin limfómát győzte le.

Már tele volt a táskám cetlikkel, amin orvosok nevei, telefonszámai voltak felírva. Nagy reményekkel ültem le a telefonhoz és tárcsáztam...

- Szabadságon van a doktor úr egész hónapban.

- Holnaptól szabadságon vagyok, sajnálom!

Ezeket a válaszokat kaptam sorra. Vagy fel sem vette senki. Kiborultam, nem értettem, miért vagyok ilyen peches. Három napig küzdöttem az elemekkel, mire végül az Országos Onkológiai Intézet egyik főorvosa fogadott. Bár ő is csak egy hétig dolgozott még szabadsága előtt, de legalább elindult a dolog. Érdekes volt, hogy pont arra a napra kaptam időpontot, amikorra a SOTE rákkutató doktornőjével is  meg volt beszélve. Így egy nap letudhatom mindkettőt- gondoltam...

Továbbra is legalább napi kétszer meditáltam, munka közben meditációs szövegeket, zenéket hallgattam. Tisztában voltam vele, hogy első és legfontosabb dolog, amit tehetek magamért, hogy a lelkem megóvom, amennyire tudom. Emellett meditációim során rendszeresen gyógyítottam magam az agykontrollban tanultak segítségével. Akkor kértem meg a Jóistent és Szűz Máriát is, hogy legyenek a segítőim. Még nem is sejtettem, mennyire azok voltak... Később - gondolom nem véletlenül - kolléganőm szájából elhangzott egy mondat, amit szintén nem sejtettem, hogy ilyen meghatározó lesz a későbbiek folyamán. (Mindketten kissé ezoterikus érdeklődésűek lévén kezdettől megértettük egymást.) Elmondta nekem, hogy azt olvasta, az Őrangyalunk csak arra vár, hogy segíthessen nekünk, de amíg nem kérjük meg rá, nem teheti. Ez a mondat úgy megragadt bennem, hogy ezen túl az Őrangyalom lett a harmadik segítségem az öngyógyításom során. Hittem is, nem is, de olyan jó kapaszkodó volt. Mikor ott voltam, ahol úgy gondoltam mindenki egyedül van, - magamban, legbelül- akkor elképzeltem Őket, hogy ott mosolyognak, vigyáznak rám. Többé nem voltam egyedül.

A módszer, amit alkalmaztam felhúzott a mélyből, de sajnos csak időlegesen. Nagyon sűrűn zuhantam vissza. Elég volt egy olyan hír, egy gondolat, de ha megláttam egy mentőt, vagy egy temetkezési vállalat tábláját, egyenesen levegőért kapkodtam. Ilyenkor jött azonnal az agykontrollból tanult,  "gondolatok törlése" módszer.

Nemsokára, barátnőm tanácsára beszereztem egy keményfedeles vonalas füzetet és elhatároztam, hogy abban fogom ismételni a céljaimat, hogy vizuálisan is rögzüljön. Addig addig fogalmaztam minden mondatot, amíg úgy nem éreztem, tökéletes. Azután elkezdtem ismételgetni és közben le is írtam. Minden este, lefekvés előtt ezzel foglalatoskodtam. Jó érzés volt, szívesen tettem, éreztem az erejét, mert egyre jobban elhittem amit leírtam.

Eljött az a bizonyos keddi nap, amikorra időpontot kaptam az Onkológiai Intézetbe és a SOTE rákkutató doktornőjéhez. Az ilyen napok szabályosan porig zúzták az eddig  kemény munkával felépített önbizalmamat. Diónyi gyomorral, egy falat reggeli nélkül ültem be az autóba. Ahogy fogyott a távolság az O.O.I és vidéki lakhelyünk között, azzal fordított arányban nőtt a feszültség bennem. Eszembe jutott egy drága jó nyugdíjas kollégám mondata, (aki már megjárta ezt az utat ezért felhívtam tanácsért) hogy:

- Képzeljek el minden borzalmat, amit eddig valaha láttam vagy megéltem, azt szorozzam meg százzal. Na, olyan volt számára a "Kékgolyó".

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok tépázták az agyamat. Az egyetlen, ami egy kis megnyugvást nyújtott háborgó lelkemnek, hogy a nagymamám az Intézettől kétsaroknyira lakott gyerekkoromban, és a környék egy pillanatra kellemes emlékeket csalt szívembe. De amint megpillantottam az épületet, ez emlékek elillantak. A kötegnyi leletem pajzsként magamhoz szorítva, másik kezemmel férjembe kapaszkodva, lassan, minden lépést megfontolva - mint a gyermek, aki éppen járni tanul- közelítettünk a  hátsó bejárathoz. Az épület előtt keskeny, fedett folyosó volt. A szemen megakadt egy emberen, aki a kemoterápia hatására már elvesztette hajkoronáját, bőre mély ráncoktól gyűrve tapadt csontjaihoz. Hófehér, szinte áttetsző bőre még jobban kiemelte őt a többi ember közül. A szívem összeszorult, mert volt valami ironikus visszásság  az egész megjelenésében valami érthetetlen, valami felfoghatatlan. Abban, ahogy a füst elhagyta a száját, ahogy csont sovány ujjai közt szinte elveszett a cigaretta...megborzongtam.

A regisztrációs pulthoz érve, az automatából nyomtattam sorszámot, majd vártunk. Nemsokára felvették az adataimat, kaptam egy újabb "tagsági igazolványt", majd felmentünk a sebészeti részlegre. Újabb döbbenetes kép tárult elém. A körfolyosó színültig volt emberrel. Ismét borzongás vett rajtam erőt. Ennyi ember... és mind vélhetően súlyos beteg. Akaratlanul is a tekintetüket vizslattam, talán egy kis megnyugtatást, bíztatást vártam, nem tudom. De sajnos nem találtam. Rettegés, rémület, fájdalom, beletörődés... ezek tükröződtek a szemekben. Megpróbáltam erősnek mutatkozni, nem akartam, hogy lássák, legszívesebben hanyatt-homlok kimenekülnék és hazáig futnék.

Egy morgós hangú, de kedves ősz doktor fogadott a rendelőben, és felvázolt egy új lehetőséget! Műtét, aztán majd meglátjuk. Ez jobban tetszett. Volt remény arra, hogy a másik két rettegett dolgot, a kemót és a sugarat elkerülhessem. Meg is állapodtunk a műtét dátumában. A műtéthez szükséges vizsgálatokat kiírta, és utamra bocsátott. Elégedetten hagytam el az intézetet. Reményekkel telve elindultunk a rákkutató doktornőhöz. Gondoltam, bár már megvan a megoldás, becsületből elmegyek hozzá is.

Olyan fél órás kevergés után megálltunk a SOTE  előtt. Kedves segítő rokonom már ott várt bennünket. Elindultunk a célpont felé, könnyed családi témákról beszélgetve, mintha csak kirándulgatnánk itt, a hatalmas kórházi épületek falai között. Aztán egyszer megláttam egy nagy, sárga épületet a következő felirattal: Rákkutató Intézet. A bejárati kapu két vaskos görög oszlopából arra következtettem, talán klasszicista stílusban épülhetett. (minden  gondolat fontos volt akkor, ami nem arra emlékeztetett, hogy miért vagyunk itt.)

Ahogy közelítettünk a bejárat felé, valami furcsa, torokszorító érzés kerített hatalmába. Meghatódtam.

- Ilyen fontos ember lennék, hogy egy ilyen NAGY helyre hoznak engem... ? a szemem  könnyfátyol borította el. Hálás voltam.

- Na, szedd már össze magad!-  parancsoltam magamra.

Felmentünk az emeletre. A lépcső tetején egy hatalmas üveg vitrinben furcsa preparátumok vonzották a tekintetemet. Mindig is érdeklődtem a biológia iránt. Különböző daganatok voltak, különböző szerveken. Bár nem sokat értettem a dologból, mégis érdekes volt úgymond "szemtől szemben állni az ellenséggel".

Egy laboratórium sarkában egy kis szobában várt ránk a doktornő, aki mosolyogva invitált be bennünket. A szoba telis tele volt könyvekkel, mindegyik témája  a rákkutatáshoz kapcsolódott. Az asztalon egy számítógép és egy csomó irat. Igazi kutató szoba volt, kényelmes fotelekkel, asztallal, az ablakban pedig kedves kis virágok díszlettek. Valahogy érezni lehetett, hogy ez a nő az élete nagy részét a kutatásnak, ennek a "dögnek"- ahogy ő mondta- a megismerésének, legyőzésének szenteli.

Mégis az, hogy milyen nagyszerű ember, csak később derült ki számomra.

Alig, hogy elkezdtünk beszélgetni, megszólalt a doktornő skype-ja. Elnézést kért, mert egy kutató társa, régi kollégája kereste Amerikából, fel kellett vennie. A beszélgetés angolul zajlott. Az én sekélyes angoltudásommal azért felkaptam a fejem, mikor megkérte a kollégáját, hogy később bonyolódjanak bele a részletekbe, mert van nála egy hölgy, aki 33 éves és mellrákja van. A kolléga reakciója nem volt bíztató...a szívem összeszorult. Gondoltam, ha ott ahol elméletileg még fejlettebb a tudomány, ott is tragikusnak  titulálják a dolgot akkor nem állhat valami jól a szénám.

A telefont letéve, az előzmények tudatában folytatta a doktornő:

- Tudja kedvesem, a sebésznek az a dolga, hogy vágjon. De mivel még szövettani eredményünk sincsen, nem lenne bölcs dolog rögtön a vágással kezdeni. Egy fiatal, erős szervezetnek a daganata is erősebb, szívósabb. A daganat pontos típusát megismerve, ha az eset úgy kívánja, egy úgynevezett neoadjuváns, azaz megelőző kemoterápiás kezeléssel nagyon sokat javíthatunk az esélyeken. Ha a kezelésre jól reagál és összehúzódik, kisebb területet kell majd eltávolítani is. Első lépés, tehát, hogy legyen szövettanunk.

Ittam a doktornő szavait. Végre láttam az ok-okozati összefüggéseket. A beszélgetés végén egy hatalmas káosz keletkezett mégis a fejemben. Nagyon hálás voltam neki, hogy más oldalról is megvilágította a dolgokat, ugyanakkor nagy volt a kísértés arra, hogy mihamarabb megszabaduljak az "ellenségtől". Ilyen kettős érzelmek dúltak bennem, és tudtam, hogy hatalmas felelősség van rajtam. Tudtam, két éve már nem  csak a saját életemért vagyok felelős. Van egy pici emberke, akinek az élete, a jövője az én kezemben van. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, lerombolva minden eddigi elképzelésemet. Elvesztem az információk halmazában, és most nem volt erőm keresni a helyes irányt. Szégyellem magam, de megköszöntem a jó tanácsokat, és időt kértem. Egyszerűen le kellett, hogy ülepedjenek a dolgok bennem. Becsuktam hát a szemem, és lerogytam a földre, életem labirintusában. Fogalmam nem volt hol vagyok, merre induljak, tudtam, hogy fogy az idő, én mégis időt kértem. Úgy gondolom: A kapkodás következtében elkövetett hibák korrigálásával több időt vesztünk, mintha leülünk és megvárjuk, amíg leülepszik a káosz.

Aznap este a drága doktornő segítségével megvolt az időpontom a szövettani mintavételre.

Egy lépcsőfokkal feljebb kerültem.


 

 

0 Hozzászólás

Van Blogger.hu regisztrációm, úgyhogy inkább azt használnám, vagy még nincs, de szívesen csinálnék egyet, és azzal szólnék hozzá.
Név:
E-mail cím: (opcionális)