Azon a nyári reggelen, a férjemmel együtt vittük Grétit a bölcsibe. Ő mit sem sejtve boldog mosollyal és büszkén lépdelt csöppnyi lábacskáival a bölcsi folyosóján. Pici szíve boldogsággal telve, hiszen ma anya és apa is elkísérte!!! Elbúcsúztunk Tőle és elindultunk arra a helyre, amelynek még a nevétől is a hideg rázott mindig: az Onkológiára.

Némán, egymás kezébe kapaszkodva léptünk be a kórház udvarára.

- Nemrég itt kaptam a legnagyobb ajándékot, a kislányomat  és most...- Futott át egy pillanatra az agyamon.

A portán felvilágosítottak bennünket, hogy a hely, amit mi keresünk, nem a kórház épületében van, hanem túl minden épületen, az udvar legtávolabbi részén.

- Keressék csak a legromosabb épületet! - Igazított el bennünket készségesen a portás

Nem túlzott. Egy régi, omladozó épület kb. 15 m2- es pincéjébe kellett lemenni, ahol a fal régi megsárgult csempével volt burkolva. Helyenként egy két megtépázott művirág és plakátfoszlány emelte a váróterem színvonalát . A padok úgy be voltak bezsúfolva, hogy a térded összeért a veled szemben ülőével. Miután megtudtuk, hogy orvosnak még se híre se hamva, egymásra néztünk a párommal és egyetértően kimentünk az épület  vastagon pókhálós, korhadt de egykor díszesen kifaragott fakorlátos tornácára. Annyira groteszk, olyan abszurd volt, hogy teljesen kívül állóként néztem az egészet. Azon gondolkodtam, biztos azért küldik egy ilyen minden képzeletet felülmúló helyre ezeket a súlyosan beteg embereket, hogy az épület misztikumán eltöprengve egy kis feloldozást kapjanak önmarcangoló gondolataik alól.

Röpke pár órás várakozás után megérkezett az orvos. Fél óra múlva beszólítottak. Kicsit fellélegeztem, hogy vége a várakozásnak. Egy aktákkal teli asztal mellé ültettek egy folyosón, ami korántsem a rendelő volt még. Egy hölgy felvette az adataimat és elkészítette az első dokumentumomat, amivel hivatalosan is felkerültem a daganatos betegek listájára. Elszorult a torkom, mikor a kezembe nyomták a kétoldalas kis kártyát "Onkológiai gondozó" felirattal. A felirat alatt nagy nyomtatott betűkkel ott állt a nevem és a születési dátumom.

- Háát, ez én vagyok... kétség nem fér hozzá- egy kelletlen sóhajjal végül erre a szomorú megállapításra jutottam. De abban a pillanatban eszembe jutott, hogy a szövettanom eredményét még nem is tudom! Talán nem is olyan nagy a baj!

További negyedórás várakozás után végre beszólítottak a rendelőbe. Remegő térdekkel álltam fel a padról ahol ültem és beléptem az ajtón. Meglepetésemre, egy szimpatikus idős úr ült az asztalnál.

- Jól van, legalább szimpatikus a doki... nyugtattam meg magam, amennyire az adott helyzetben ez lehetséges volt.

Kedvesen leültetett, majd jött a kegyelemdöfés. Szárazon, kifejezéstelen arccal közölte a tényeket:

- Asszonyom, rossz hírem van. Magának van egy nagyméretű rosszindulatú daganata a jobb mellében, de a jó hírem, hogy van megoldás: Kemoterápia, műtét, aztán sugárkezelés. Ha szerencsénk van, még lehet a dolog jó kimenetelű is!!!

-  Ennél a pár mondatnál elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal. -KEMOTERÁPIA... SUGÁRKEZELÉS...- olyan volt ezeket a szavakat hallani mintha egy kézigránátot robbantottak volna az agyamban... semmi mást nem tudtam, csak ismételgettem magamban ezeket a szavakat. Mintha egy nyers, rothadó húscafatot próbált volna valaki letuszkolni a torkomon, előtte arra kényszerítve engem, hogy jó alaposan rágjam meg. A gyomrom forogni kezdett.  Reflex szerűen válaszoltam a továbbiakban feltett kérdésekre, aláírtam amit kellett, átvettem a beutalókat a különböző vizsgálatokra és elhagytam a rendelőt.

Egy láthatatlan lepel borult a szemeim elé, mikor odakinn végigolvastam a citológia eredményem. A külvilág megszűnt létezni. Mintha a lelkem egy felfelé kúszó örvényen keresztül elhagyta volna a testem egy röpke pillanatra, hogy ne kelljen tudomásul vennie a tényeket. Mell... mell... nem, nem tudtam kimondani a rettegett szót. Nem ez nem az én életem, ez egy álom, csak egy rossz álom! Velem nem... olyan egyszerű, olyan hétköznapi volt eddig az életem...nem illik a képbe! Biztosan tévedtek...

Még aznap megcsináltak pár vizsgálatot. Annyit megtudtam, hogy a hasi szerveim láthatóan épek. Kicsit jobb lett... de ott volt még a mellkasröntgen, a labor és a szövettan.

Következő héten kellett volna visszamennem az eredményekkel, de egy erdélyi szállás már három hónapja ki volt fizetve, mert közben a kicsi lányom aszthmás lett.  Arra gondoltunk, hogy egy hét a parajdi sóbányában jót tenne neki. Így megkérdeztem a dokit, számít-e az az egy hét? A válasz "nem" volt, így nem mondtuk vissza az utat.

A vizsgálatok után sokkos állapotban mentünk vissza dolgozni. Semmire nem tudtam gondolni csak, hogy "Mi lesz most???" Gépiesen nyomkodtam a számítógépem billentyűit, aztán egyszer csak nem bírtam tovább, kimentem a konyhába és kitört belőlem minden, amit eddig próbáltam benntartani. Jó fél órás kiborulás után arra az elhatározásra jutottam, hogy el kell mondanom a főnöknek. Ő nagyon ledöbbent és biztosított arról, hogy mindenben mellettünk áll. Ez jól esett.

Munka után beültem a kocsiba és elindultam Grétiért a bölcsibe. Ahogy széles mosollyal, boldogan odarohant hozzám, úgy öleltem meg, mintha örökké a karjaimban szeretném tartani. És tényleg... semmi más vágyam nem volt abban a pillanatban.

Hazamentünk, próbáltam a szokásos hétköznapok látszatát kelteni, hiszen olyan pici még, nem értheti, miért lát az anyukáján kétségbeesett szomorúságot - gondoltam. Aztán ezt a gondolatomat egyetlen mondatával felülírta, amikor épp szokásunkhoz híven ölébe hajtottam a fejem - mert szerette a hajamat simizni- ő megsimogatott és korát meghazudtoló bölcsességgel csak annyit mondott:

- Anya, ne aggódj, meg fog gyógyulni a cicid, és majd mondhatod neki, hogy pá, viszlát!

A szemem könnybe lábadt, szerettem volna körülölelni minden porcikáját, hogy újra eggyé válhassunk, mint mikor még a testem védte Őt a külvilágtól. Szerettem volna megkímélni minden rossztól, hiszen Ő olyan ártatlan még! Akkor elhatároztam, bármi történjen, MEGGYÓGYULOK! Ő azért választott engem, hogy felneveljem méghozzá a tőlem telhető legjobban. MEGTESZEM! ÉRTE MINDENT!!!! Nem fogom itt hagyni!!! Csak még nem tudtam hogyan csináljam.

Az elkövetkező napok a túlélésről szóltak. Igyekeztem tartani magam, otthon, a munkahelyemen, és az utcán, de a legnehezebb reggelente volt, mikor bevittem Grétit a bölcsibe és ott kellett hagynom. Mintha érezte volna amit én, minden alkalommal kapaszkodott belém, hogy nem menjek el. De muszáj volt. Könnyes szemmel, elszorult torokkal, de mosolyt erőltetve integettem neki az ablakon keresztül minden alkalommal.

- Ki tudja, meddig tehetem még..... hasított belém állandóan a gondolat ami lassan teljesen felőrölte a napjaimat.

Egyik reggel aztán megtörtem. Nem bírtam tovább. Sírva kértem a gondozónőt, hogy figyeljenek külön a kicsikém lelkiállapotára, nem hisztizik, csak össze van zavarodva, mert egy óriási feladatot kaptunk, és szükségünk van az ő segítségükre is. A gondozónők egy személyként szálltak be a küzdelmünkbe. Megnyugtató volt tudni, hogy életem értelme biztos helyen van. Csodálatos embereket küldtek mellénk itt is, messze a családunktól, barátainktól, akik szintén egytől egyig mind gőzerővel álltak mellénk, biztos hátteret nyújtva a gyógyuláshoz de sajnos a mindennapjainkban nem tudtak ott lenni.

A nappalok valahogy elteltek, de aztán beköszöntött a rettegett éjszaka, magával hozott minden borzalmat, amitől valaha rettegtem. Egy szemhunyást nem tudtam aludni az első két hétben. Mikor ébren voltam, azon gondolkodtam, mit tettem, amiért ezzel kell fizetnem? Annyira rossz ember lennék? Miért büntetnek? Vagy éppen azon töprengtem, mit kellene tennem, hogy a kislányom emlékezzen rám akkor is, ha már nem leszek itt neki. Ha lecsuktam a szemem, láttam, ahogyan tönkre megy a testem, és a lelkem a betegség terhe alatt. Láttam a temetésem, láttam a családom, akik kisírt szemekkel gyászolnak. Ezek a bomlasztó gondolatok szinte felzabáltak.

- "Legbelül mindnyájan egyedül vagyunk" ez a fájdalmas gondolat ismétlődött egyfolytában a fejemben. / Akkor még nem is sejtettem, mennyire nincs igazam. / Rengeteget sírtam, és rettenetesen sajnáltam magam.  Egyik nap egy barátom kimérten és keményen ennyit mondott:

- "Nem sajnálni kell magad, hanem felállni  szembenézni az "ellenséggel" felvenni vele a harcot és legyőzni!" Ez a mondat olyan volt mint egy atyai pofon. Először fájt, de aztán észhez tértem.

Végül feltettem magamnak a kérdést:

- Hogy érzed, megbízol magadban, rá mered bízni a sorsodat az életedet Magadra???

- és jött a meglepő válasz valahonnan bentről: Igen! Hiszen biztos vagyok benne, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy megoldjam ezt a problémát és tudom, hogy sikerülni fog!- Az elhatározás tehát megszületett. Már "csak" a gyakorlati rész megtervezése volt hátra.

Mivel elég nagy felelősség van rajtam a munkahelyemen, és már a fáradtságtól nem tudtam koncentrálni a munkára, tudtam, ez nem mehet így tovább. Az első feladat tehát a fizikai erőm és a higgadtságom megőrzése. Változtattam az étrendemen,  kiiktattam a cukrot, a húst, és elkezdtem lúgosítani a szervezetemet.  Gyógynövényes nyugtatót kezdtem szedni, és elővettem egy régi  "jóbarátomat" akit szégyellem, de jó ideje hanyagoltam, pedig már annyiszor segített rajtam. Újra meditálni kezdtem az agykontroll segítségével, minek technikáját otthon, könyvek segítségével sajátítottam el. Egyre inkább elkezdtem odafigyelni, hogy a dolgok pozitív oldalát lássam, és tudatosan kerülni kezdtem a negatív dolgokat. Nem voltam soha igazán vallásos, de hitem az mindig volt. Minden nap kértem hát az én drága Jóistenemet, hogy adjon nekem erőt a harchoz. Végre megértettem, hogy mekkora szerepem van az ügy kimenetelében. Folyamatosan az Internetet bújtam, hogy megismerjem az "ellenségem". Azért írom idézőjelben, mert érdekes módon, nem tekintettem igazán ellenségnek azt a csomót a mellemben. Csak egy beteg része a testemnek, amelyen segíteni kell. Sajnos azonban, a keresgélésnek negatív oldalai is lettek jócskán. Nagyon sok pesszimista, rémisztő dolog került elém. Ezek legtöbbször még mélyebbre sodortak.

Szerencsére, drága barátnőm felnyitotta a szemem, és lebeszélt a felesleges információk beszedéséről. Mondván, minden eset más, minden ember más és minden vélemény szubjektív. Így felhagytam a rémtörténetek olvasásával, a leletek házi analizálásával. Tanácsára felhagytam az okok keresésével és ezen túl megpróbáltam nem hátra, hanem csak előre tekinteni.

A legnagyobb kapaszkodót édesanyám jelentette/jelenti számomra. Ő volt az, akit a legjobban féltettem ettől az egésztől, de legnagyobb csodálatomra, olyan erővel, higgadtsággal és odaadással állt mellém, hogy általa kétszer olyan erősnek éreztem magam. Ő volt az, aki minden pillanatban, minden kétségem ellenére meg tudott nyugtatni. Én  pedig mindig hittem Neki. Hiába, az anyukám, 33 éves koromban is az anyukám!!!Ő jelentette/jelenti számomra a biztonságot, pedig zömében csak telefonon tudtunk beszélni.

A mellkas röntgen eredménye pont az erdélyi utazásunk előtt egy nappal készült el. Nagy dilemmát okozott, hogy elmenjek-e érte, vagy inkább, majd ha visszaérkezünk. Végül ez utóbbi mellett döntöttem. Szerettem volna pár napig elfelejteni ezt a rémálmot.