A legnagyobb nyugalomban kellett volna beülnöm az autóba, most már tudom. Mégis, akkor a rettegés egész a sejtjeim mélyéig hatolt. Némán, egy szó nélkül ültünk az autóban a párommal egész hazáig. Szerintem ő is azon mélázott, vajon ébren van, vagy csak álmodja ezt az egészet.

Akkor éjjel úgy éreztem, ennél már nincs lejjebb... hiába volt a küzdelem, hiába nem akartam tudomásul venni, ez nem álom volt. Végérvényesen bizonyságot nyert, hogy ez a kegyetlen valóság visszavonhatatlanul, és  megmásíthatatlanul az enyém...

Kicsúszott a lábam alól a talaj. Úgy éreztem, nem vagyok ura az életemnek. Csak megyek, ahová visznek, teszem, amit mondanak, pont mint egy zombi. Kétségbeesetten próbáltam meditációval csökkenteni a rémületem, de sajnos minél inkább rágörcsöl az ember a dolgokra, annál inkább nem fognak működni. Elvesztem.

Másnap türelmetlenül vártam, hogy elfogyjon az út a lakhelyünktől a szüleim házáig. Valahogy ott éreztem magam a legnagyobb biztonságban mióta ez a küzdelem elkezdődött. Úgy éreztem, az Ő oltalmuk alatt nem érhet semmi baj. Mintha ezer éve nem találkoztunk volna, úgy öleltük meg egymást. Kicsit jobb lett. Aztán anyu előhúzott egy dobozkát a táskájából. Kíváncsian kérdeztem rá, mi az.

- A kolléganőm neked küldi ezt. Az övé volt, de úgy érzi, neked most nagyobb szükséged van rá. - azzal odaadta a dobozkát.

Kinyitottam, és mikor megláttam mi van benne, valami lelkemig ható meghatottság lett rajtam úrrá. Egy csodálatos rózsafüzér volt. Nem értettem, hogy lehet az, hogy egy ember, aki személyesen nem is ismer, ilyen jó legyen hozzám, és egy ilyen féltett kincsét nekem ajándékozza. Egyáltalán, hogy lehetek neki ilyen fontos? Nagyon hálás voltam. Ezt már nem intézhettem el egy üzenettel. Kicsit halogattam a dolgot, de éreztem, hogy fel kell hívnom, megköszönni. Nem tudtam mit is mondjak majd neki, azon kívül, hogy nagyon köszönöm, és hálás vagyok. Másnap reggel aztán elszántam magam. Lesz, ami lesz, ez a legkevesebb, amit megérdemel.

Kicsöngött. Egy nagyon kedves, csodálatos hang szólt bele. Zavartan elrebegtem miért hívtam, és nagy meglepetésemre, nem is kellett mást mondanom. Mintha a lelkem minden rejtett zugába belelátott volna, úgy ontotta a válaszokat fel sem tett kérdéseimre. Földbegyökerezett lábakkal, könnyeimet és lélegzetemet visszafojtva hallgattam csodálatos szavait. A mondatai betűnként ivódtak belém. Mintha minden eddigi kérdésemet, kétségemet sorban megválaszolta volna. Nem hittem el. Honnan tudja, hogy mit kell mondania??? Honnan ismeri az érzéseimet? Még egyszer sem beszéltünk. Mint egy forgószél felkapott, és csak repített, messze-messze, ahol  még a képzeletem sem járt soha. Teljesen beleszédültem. Olyan érzésem volt, mintha a Jóisten így akarna válaszolni az eddig magamban feltett összes megválaszolatlan kérdésemre.

Akkor még nem sejtettem, hogy ezek a mondatok, örökre megváltoztatják az életem.

Határozottan, és kétségbevonhatatlanul.

- Meg kell erősítened a hitedet! Feltétel nélkül hinned kell. Hinned magadban, a gyógyulásodban, és hinned abban, hogy a Jóisten veled van!- hangzott az Isteni sugallat a telefon másik végéről.

Ne büntetésként éld meg ezt az állapotot, -  Ő soha nem hívta betegségnek - hanem tanításnak! Gondold át az életed, mi az, amit szerinted nem jól csináltál. Melyek azok a sérelmek, amiket évek óta hordozol magadban, mik azok a dolgok, amik miatt folyton feleslegesen aggódsz? Tudod, a Jóisten mindenkit saját gyermekeként szeret. De gondolj csak bele, Te anyaként mit teszel, ha gyermeked századszor sem hallgat a jó szóra...?! Tekintsd hát ezt az állapotot egy atyai pofonnak, mellyel az Égiek csak meg akarják mutatni a helyes utat!

Ezekkel a szavakkal valami elindult bennem...a remény! De azért kérdeztem.

- Értem, amiket mondasz, de hogyan szabaduljak meg az állandóan kínzó félelmektől? Folyton rám törnek, és egy pillanat alatt lerombolják azt, amit fáradságos munkával felépítek. - és a válasz jött...gondolkodás nélkül!

- Soha nem szabad elfelejteni, hogy ahol van fehér, ott előbb- utóbb megjelenik a fekete is! Ahol ott a jó, ott folyamatosan bepróbálkozik a rossz is! A te döntésed, melyiknek adsz teret! A félelem nem a jó eszköze, viszont ahhoz, hogy le tudd győzni, nem menekülni kell előle, hanem megállni, szembe fordulni vele. Ha már szemben állsz vele, mosolyogj rá, és mondd meg, itt semmi keresnivalója, hiszen nem tudja megingatni a hited, bármit is tegyen.

Egy órányi útmutatást kaptam, de mint mikor a sivatagban kiszáradt embernek pár csepp vízzel megnedvesítik szétrepedezett, kiszáradt ajkát, olyan kínzó szomjúság járt át, szinte könyörögtem belül minden további percért.

Végül, ez az ismeretlen Drága Lélek, felajánlotta, ha gondolom, személyesen is beszélgethetünk, szívesen segít nekem, ha én igényt tartok a segítségére.

Szinte ki sem vártam az utolsó szót, azonnal rávágtam:

- Nekem ma is megfelel!

Én, aki közel sem vagyok egy gyorsan barátkozó típus, és nehezen nyílok meg, pláne idegeneknek.

De Ő valahogy nem volt idegen... csak halvány reményem volt arra, hogy legalább egyszer még beszélhetek neki a gondjaimról, és legalább egyszer meghallgathatom újra bölcs útmutatásait.

Az volt az érzésem, a Jóisten egy Angyalt küldött nekem azért, hogy csodálatos  ragyogásával, kiutat mutasson nekem életem kusza labirintusából.

Azt pedig, legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a Csoda egy életre szól!