Nagyon vártam már a délutánt. Nem is tudom mit vártam, talán feloldozást az eddigi félelmeim alól, vagy csak arra számítottam, hogy valakinek, aki "szakértői" szemmel látja a dolgaimat kiönthetem a szívem, a lelkem anélkül, hogy a lelkiismeret furdalás mardosna, amiért sokkolom a gondjaimmal. Gondoltam, Vele könnyebb dolgom lesz, hiszen nincs olyan erős személyes kötődés, mint a családommal vagy a barátaimmal. Talán azáltal, hogy személyes érintettsége nincs a dologban, kívülállóként objektívabban, higgadtabban tud tanácsot adni. Annyira örültem, ugyanis én pszichiáterhez nem mentem volna el. Valahogy nem az én világom.

Eljött az öt óra. Végre találkozhatok az Angyallal, akit az Égiek nekem küldtek! Mert éreztem, hogy ez így van.  Kicsit azért izgultam. Becsengettem. Egy kedves, mosolygós hölgy nyitott ajtót. Úgy éreztem magam, mint mikor 20 évesen jósnőhöz  mentem. Bemutatkoztunk.

Kedves, vidám színekkel teli, mégis végtelen nyugalmat árasztó szobába vezetett. Kényelmes bőrkanapéra ültetett. Az asztalon gyertya égett. Olyan meghitt, megnyugtató volt az egész környezet. Ami rögtön szembetűnt, a rengeteg angyal, akik a polcokról valami varázslatos energiát sugároztak a szobának. Aztán kötetlen beszélgetésbe kezdtünk.

Ekkor jött a döbbenet. Mintha egész életünkben ismertük volna egymást. Ugyanúgy gondolkozunk a dolgokról, hasonló az ízlésünk, kitaláltuk egymás gondolatát, befejeztük egymás mondatait.

Hihetetlen volt, de észre sem vettük, hogy négy órát beszélgettünk. Olyan mély és belső gondolataimat, félelmeimet elmondhattam Neki, amit senkinek. Hihetetlen pozitív, csodálatos embert ismertem meg a személyében.  Mindenre volt olyan megnyugtató érve, magyarázata, hogy mikor hazaértem a beszélgetés után, teljes eufória lett rajtam úrrá. Mint mikor egy nehéz súlyt hosszas cipelés után ledobsz a hátadról és egy röpke pillanatra olyan érzésed támad, mintha a súlytalanság állapotába kerültél volna. Már nem is értettem miért aggódom a dolgokon. Rengeteg feszültséget kioldott akkor belőlem, és akkora csoda volt az egymásra találásunk, hogy kétségem nem volt afelől, hogy Őt az Égiek küldték nekem. Ő lett az én Mesterem, az én Angyalszívem. Az volt az érzésem, a segítségével bármilyen problémát megoldhatunk. Teljesen felemelte a lelkem. Biztos voltam benne, hogy megtaláltam a lelkitársam, vagy inkább Ő talált rám.

Ő már valószínűleg érezte, hogy ilyen magasra kell emelnie ahhoz, hogy a rám váró nehézségeket, akadályokat könnyebben vegyem. Szükségem is volt minden pozitív energiára.

Mivel első feladatom az volt, hogy hitem megerősítsem, viszont én sosem voltam templomba járó ember, javaslatára készítettem egy házi oltárt magamnak, ahol ezentúl majd félre tudok vonulni gondolataimmal, és Égi segítőimmel. Természetesen mindhárom segítőm képviselteti magát a kis polcon, ami azóta az én kis Szentélyem lett.

Akkor értettem meg, mekkora segítséget is kaptam, mikor elindultunk az Amerikai útra, megcsináltatni a PET-CT-t. Ennek az eredménye volt a legnagyobb kérdés. Van-e áttét?

Ez a gondolat ezerszer átfutott az agyamon ez egy hónap alatt. Érthető hát, hogy a csodás beszélgetés ellenére is minden idegszálam cafatokban lógott. Megérkeztünk a kórház épületéhez. Délre volt kiírva a vizsgálat és reggel hat óta nem ehettem. Felkészítettek, hogy ez egy három órás művelet lesz. Végre sorra kerültem. Az izotópot befecskendezték a vénámba, hogy az majd a cukros oldattal együtt megjelölhesse a gép számára a cukrot halmozó területeket, azaz a vélhetően daganatos sejteket. Ezután átvittek egy szobába, ahol négy kényelmes bőrfotel várt és egy liter ánizs ízű víz. Kaptam egy órát, hogy megigyam. Addigra már jó voltam az ivásban, ez könnyen ment:-). Azelőtt sajnos nem ittam eleget. Ma már 3 liter víz meg sem kottyan egy nap. Próbáltam lazítani a szobában. Direkt az ablak elé ültem, hogy a kórház előtti fák látványa elterelje kicsit a gondolataimat. Aztán én következtem. A vetkőző, szemben volt a vizsgálóval, nem is lett volna gond, ha szólnak, hogy olyan ruhát húzzak, amin nincsen fém. Sajnos nekem a felsőm tele volt strassz kövekkel. Így egy papír inget kaptam, ami elég kényelmetlen volt. Felfektettek a gépre. A szívem úgy kalapált, hogy nem voltam biztos benne, hogy kibírom 30 percig mozdulatlanul. Mikor elhelyezkedtem, olyasmi hangot hallottam, mint mikor beindul egy repülőgép turbinája. Beleborzongott minden porcikám. Aztán a gép boltíves kapuja elkezdett járni felettem, végigpásztázva ezzel a testem minden centiméterét. Olyan meghatódottság, olyan végtelen csodálat és hála ébredt bennem eziránt a csoda szerkezet iránt. Hiszen azért dolgozik, talán hogy megmentse az életem! Megnézi, rejtőzik-e még valahol "DÖG" a  testemben. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy dolgozzon ez a drága szerkezet. Elég sok volt az a fél óra mozdulatlanul, de nem volt semmi ahhoz képest, amilyen fontos eredményt vártam cserébe.

A legrosszabb az volt, hogy a vizsgálat után 24 órán át nem érintkezhetsz gyerekkel vagy kismamával. Ez annyit jelentett, hogy két és fél év után fel kellett készülnöm az első éjszakára az én kicsikém nélkül. De arra gondoltam, mindent érte teszek, így könnyebb volt.

A CT eredményére három napot kellett várni.

Aznap nem tudtam semmi másra gondolni. Sajnos csak délután volt lehetőségem elmenni a postára, mert dolgoztam. Nem bírtam már magammal, egy örökkévalóságnak tűnt, mire megtettem a negyedórás utat a postáig. Szinte futottam a bejáratig. Reméltem, nem lesz nagy sor. Igazoltam magam, aláírtam, aztán átvettem a borítékot... a borítékot, amiben az életem, az ítéletem volt! Nem bontottam ki, csak miután beültem a kocsiba. Gondoltam, inkább leülök. Aztán elkezdtem felszaggatni a borítékot s közben elhadartam egy Miatyánkot, és kértem a Jóistent, hogy ne engedje, hogy rossz legyen az eredményem. Végre sikerült kivennem a papírt, amin a sorsom állt. Soha nem olvastam még semmit ilyen gyorsan! A sorokon villámgyorsan végigfutott a szemem, fürkészve a tudomásom szerint leglényegesebb szavakat, jeleket - mert ugye még az elején külön kutatómunkát végeztem a különböző jelzések, szakszavak jelentésének megfejtésére-. Mindent így sem értettem pontosan, de mégis valami olyan történt velem, amit pár hónapja még el sem tudtam volna képzelni: megkönnyebbültem.  Boldogsággal töltött el, hogy vélhetőleg "csak"  egy daganatom van!!! Igazolta a meglévő daganatot a gép, viszont más szerven egyértelmű daganatra utaló halmozódás nem volt. A tüdőcsúcs és a nyirokcsomó volt kérdőjeles. Azonnal felhívtam az orvosom, aki még jobban megnyugtatott.

- A kérdőjeles részek gyulladásra is utalhatnak. Ezek tudatában várom akkor jövő szerdán, és elkezdjük a kemoterápiás kezelést.

Azt javasolta a doki, hogy szerdára tegyük a kezeléseket, mert akkor még hét közben kiderül, ha nem jól reagál a szervezetem. Ennek annyi a jelentősége, hogy ha kórházi kezelésre szorulnék, ne hétvégén kelljen bemennem, amikor csak ügyelet van. Először nem örültem annyira, mert én pénteken szerettem volna menni, azért, hogy ne kelljen hiányoznom a munkából. Aztán eszembe jutott az Angyalom egy mondata: Semmi sincsen véletlenül, és minden úgy jó ahogy van! Így mérlegeltem a dolgokat, rájöttem, ez azért van, mert megérdemel a szervezetem ennyi pihenést. Így minden héten három napot leszek majd táppénzen. Ez nem tragikus - gondoltam-

Alig ocsúdtam fel a CT eredményem előtti "traumából", nem maradt sok idő a gondolkodásra, hiszen máris szemtől szemben találtam magam a rettegett kezeléssel, a KEMOTERÁPIÁVAL.