Egy hetem volt felkészülni a számomra legnagyobb kihívást jelentő feladatra. Idő közben megtudtam korábban említett kedves nyugdíjas kollégámról, hogy túl van az első kemóján.

- Ne aggódj kedvesem, én ma megkaptam az első "beöntésemet", megvártam, míg lecsurog, aztán elsétáltam a feleségemért a munkahelyére, hogy együtt menjünk bevásárolni! A saját lábamon!!!

Jó volt ezt hallani a Drága Öregtől, és valóban, olyan pozitív energia áramlott a hangjából. Gondoltam, ha 73 évesen meg sem kottyan, talán én is kibírom majd valahogy. Kb. két évig dolgoztunk együtt, de valahogy úgy a szívemhez nőtt ez a néha kicsit morgós, de mégis mindig olyan energikus, fiatalos, olyan szeretnivaló ember. Kicsit olyan nagypapa "pótló" volt Ő nekem, miután pár éve sajnos elvesztettem az enyémet. Ezért is tartottuk a kapcsolatot még a nyugdíjazása után is.

Jöttek a jó és rossz gondolatok vegyesen. Leültem a naptáram elé, pontosan kiszámoltam és bejelöltem a három heti sűrűséggel rám szabott kemók napjait. Nem tett túl boldoggá, hogy ez augusztus 24-december 7-ig terjedő időszakot jelentett.

Igyekeztem gondosan felkészülni a "nagy" napra. Arról volt sejtésem, hogy nem nagyon szeretnék ott beszélgetni senkivel. Nem akartam hallani más problémáiról, nem akartam, hogy "rémtörténetekkel" sokkoljanak. Hajlamos voltam túlságosan is beleélni magam mások helyzetébe. Egyébként is jellemző volt rám, hogy nem szerettem beszélni a problémámról. Kifejezetten megkértem a családomat, ismerőseimet, hogy ne beszéljünk róla. Igyekeztem úgy alakítani a beszélgetéseket, az egész életemet, hogy legyen egy  "megszokott, régi kerékvágás" része, és egy " testi-lelki gyógyulás" része, amit legszívesebben magamban éltem meg, illetve Angyalom segítségével. Ezek tudatában "leporoltam" mp3 lejátszómat és gondosan összeválogattam rá egy rakat meditációs zenét. Feltett szándékom volt, a kezelést végig meditálni. A hétvégén szokásunkhoz híven megtartottuk Angyalommal a kis beszélgetős délutánunkat.

- Azért érzed most elveszettnek magad, hogy még nagyobb értéke legyen az erőnek, amikor újra rád talál! - Ilyen, és ehhez hasonló bölcsességekkel igyekezett engem olyan magasra emelni, ahogy csak tőle telt. Ez eddig mindig sikerült  is neki.  Odaadása, segítőkészsége, határozottsága nagyon meghatott. Nem hagyott a gyógyulásba vetett hiten kívül más lehetőséget számomra. Felszabadultan, vidáman telt a hétvége a szüleimnél.

A hétfő és a kedd gyorsan elszaladt. Sokat meditáltam, néha munka közben is szakítottam 5 percet erre. Az étrend-kiegészítőimet addigra már csaknem két hónapja szedtem. Ennek tudatában igyekeztem magabiztosságomat erősíteni:

- Az én hajam tutira nem fog kihullani, hiszen olyan jó vitaminokat szedek, felerősítettem a szervezetem. Szerintem megúszom egy kis émelygéssel. Az meg kibírható, hiszen a terhességem első három hónapját is így csináltam végig. Minden nap reggeltől estig hányingerem volt. Utáltam, de kibírtam. Valami gyógyszert úgyis kapok majd, ami megakadályozza a rosszulléteket. - Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal igyekeztem felvértezni magam, mielőtt a "csatamezőre" léptem. Arra nagyon figyeltem, hogy a már hírből ismert egy-két mellékhatáson kívül, nem kutattam egyebek után. Nem akartam tudni, mi az aminek még "kötelező" lesz majd jelentkeznie.  Mert ugyebár amiről nem tudok, az nem fáj -  és ez most szó szerint igaz lehet :-)

Elérkezett a szerda, bármennyire is nem vártam. Drága Grétikémet korán reggel bevittük a bölcsibe, és elindultunk a főváros irányába. Kellemes, napsütéses időnek ígérkezett, de ma ügyet sem vetettem a felkelő nap szépségére. A táj összemosódva rohant el mellettünk. Túl gyorsan rohant! A rádió csak háttérzajként szolgált  idegőrlő gondolataimhoz. Csak az úti célra tudtam gondolni. Íme, most valóra válik életem egyik legrettegettebb rémálma. Próbáltam elképzelni, mi az ami ennél is szörnyűbb lenne, és ahhoz viszonyítottam a helyzetet. Ilyen gondolatokból zökkentett ki telefonom csengése. Drága Angyalom hívott. Mintha érezte volna önmarcangoló gondolataimat, azonnal megpróbált felfelé húzni. Nem volt könnyű dolga.

- Próbálj meg ne méregként, hanem "Életadó elixírként" rágondolni arra, amit most kapsz. Hiszen azért kapod, hogy meggyógyítson! Arra gondolj, és lásd  is szemeid előtt, hogy a folyadék, amint belép a testedbe, azonnal, célirányosan a csomódhoz siet, minél kevesebb kárt téve egyéb területeken. Tudod, a Jóisten segíteni szeretne  rajtad, és mivel ember vagy, földi eszközökkel tudja ezt megtenni. Tudd, hogy ez egy csodaszer, amit Ő küldött neked, azért, hogy újra egészséges lehess. Fogadd be a szervezetedbe, szeretettel! Biztosan nem lesz könnyű feladat, de a pozitív energiákkal segíteni tudod a feladatának végrehajtásában. Kérlek, ne feledd egy pillanatra sem drágám, hogy a szívemmel, a lelkemmel ott vagyok veled és küldöm a pozitív energiát.

(Akkor Ő még nem is sejtette, valóban mennyire ott lesz velem. Fogalma nem volt róla, hogy a 15 éves Reikivel kapcsolatos minden tapasztalatát felülmúlja majd a mai nap.)

Könnyeimmel küszködtem, amint csodálatos a szavait hallgattam. Szerettem volna elrepülni hozzá, és elbújni Nála a világ elől!

De nem tehettem meg, hogy elgyengülök, hiszen tudtam, hogy az ember, aki mellettem ül, és próbál minden erejével higgadt maradni, az útra koncentrálva, talán még nálam is jobban kétségbe van esve.

Ahogy az utolsó kereszteződéshez értünk, megszólalt a kedvenc számom. Újra könny szaladt a szemembe. - Így fogadnak- gondoltam.

Még agykontrollos tanulmányaim első céljaként kitűztem, hogy mindig lesz parkolóhelyem, bárhová menjek. Ez azóta is működik. Nagyon ritka, hogy csak a bejárattól távolabb találok helyet. Mára már a férjem is eloszlatta ez irányú kételyeit. Mondhatnám, hogy hihetetlen, - bár számomra már nem az-  de közvetlen a bejárat előtt volt egyetlen szabad hely...nekünk!

Jártam már itt, de ma mégis valahogy olyan más volt minden. Még a bejáratnál  lévő szobor (mely egy férfit ábrázol, aki épp egy kígyó nyakát markolja) is olyan rémisztő volt. Azon gondolkodtam, vajon a sors melyik szerepet szánta nekem, a kígyóét  vagy a férfiét?! Kicsinek, védtelennek és törékenynek éreztem magam, ahogy beléptem a klinika hatalmas acél ajtajain. Ösztönösen belekapaszkodtam párom kezébe. Megpróbáltam gondolatban egy védőburkot húzni magam köré, hogy megvédjen, de sajnos az érzéseimtől nem tudott megvédeni. Féltem.

Szinte nem éreztem a lábaimat, ahogy lépkedtünk felfelé a lépcsőn, Nem akartam lifttel menni, mert az olyan gyorsan felér...

Ahogy a váróterem folyosójára léptem, végigfutott szemem a kint várakozó fájdalmat, szomorúságot sugárzó  fáradt tekinteteken. Volt akinek a kézfejében, volt akinek a könyökhajlatában már ott éktelenkedett a branül.

Tudtam, nekem is lesz mindjárt saját. Kétségektől és félelmeimtől kísérve átléptem annak a bizonyos kórteremnek az ajtaját. Képen már láttam ilyet, de életben valahogy más volt. Félkörív alakban kényelmesnek tűnő karosszékek, középen tv, az asztalon kis HIFI berendezés. Csak a székek mellett álló infúziós állványok, a rájuk terített kórházi lepedő és a fertőtlenítő émelyítő szaga árulkodott a hely hátborzongató mivoltáról.

Egy kedves hang törte meg a mélázásom varázsát, arra kérve, adjam oda a leleteimet. Miután felvette az adataimat, odatessékelt egy székhez, majd felhelyezte a branülöm és vért vett.

- Készen vagyunk, a rendelőben fogják szólítani.

Na, ezen túl vagyok. Beültem a sorba. Feszülten vártam, hogy halljam a nevem. Míg kint ültem, volt lehetőségem jobban szemügyre venni sorstársaimat. Rögtön szembe tűnt egy fiatal nő, aki pár évvel lehetett csak idősebb nálam,  kockás, hátközépig érő fejkendőben ült, és buzgón nyomkodta laptopjának billentyűit. Közben elintézett néhány telefont, amiből nyílván valóvá vált számomra, hogy dolgozik. Hihetetlen energiát sugárzott magából és ez jó érzéssel töltött el, büszke voltam rá. Irigyeltem, ő már maga mögött tud mindent, amit én még csak sejtek. Aztán a fellángolásom alább hagyott, mikor tovahaladt tekintetem. Egy idősebb férfi ült, a feleségével, egymás kezét szorongatták. A tekintetéből félelem, fájdalom, de ami a legrosszabb, megadás sugárzott. Egyszerűen nem bírtam levenni a tekintetem róla. Mintha el akartam volna venni tőle a fájdalmát. Aztán eszembe jutottak Angyalom tanító szavai:

- Ahhoz, hogy segíteni tudj, felül kell emelkedned az érzéseiden! Nem azonosulhatsz a másik problémájával, mert téged is felemészt!

Ez egy nagyon nagy igazság, de az, hogy milyen nehéz feladat a megvalósítása, az csak másnap lett világos a számomra.

Elfordítottam hát tekintetem, és kértem az én Drága Jóistenemet, hogy vigyen áldást ennek az embernek a lelkébe.

Olyan furcsa, mikor bekerülsz egy ilyen közösségbe, ahol tudod, mindenki a sorstársad, megszűnik az a szó, hogy idegen. Mindenkire testvéredként tekintesz.

Ahogy folytattam a pásztázást, úgy éreztem, kérnem kell még pár áldást. Megtettem. Gondoltam, ha csak egy percüket megkönnyíti ezeknek az embereknek, akkor megtettem a dolgom. Igen, innentől kezdtem el feladatomnak tekinteni, hogy még ha egyelőre csak "passzívan" is, de segítenem kell sorstársaimnak. Ha már én ekkora segítséget kaptam a Jóistentől, meg kell osztanom másokkal is azt.