Egy órás várakozás után szólítottak. A bizottság elmondta, hogy pontosan mit és milyen dózisban fogok kapni, elmondták, hogy felírnak receptre egy parókát, és hogy az első kezelés után kb. a 12-14. napon várható a haj kihullása. Kaptam egy katalógust is, amelyben kiválaszthattam a parókát. Csak mosolyogtam, mert meg voltam győződve róla, hogy nekem úgysem fog kelleni. Azért átfutottam.

Miután tájékoztattak mindenről, indulhattam a szobába, amelyet szerettem volna elkerülni egész életemben. Odamentem a szekrényemhez, bepakoltam a leletes mappámat, becsúsztattam a zsebembe a rózsafüzérem, Szűz Mária szobrocskám, dobtam egy sms-t az Angyalomnak, hogy "most megyek", és minden erőmet összeszedve kezemben az mp3 lejátszómat szorongatva átléptem a küszöböt.

Négy szempár szegeződött rám egyszerre. Én voltam az "újonc". Mindenki biztatóan nézett, azt sugallva: Tudjuk, mit érzel most. Az infúziók szépen csöpögtek. Választhattam helyet. Az ajtóval szemben ültem le, talán azért, hogy így megmaradjon a kapcsolatom a külvilággal. A nővér odaadóan igyekezett megtenni mindent a kényelmem érdekében. Beállította a lábtartót, a fejtámlát. Elhelyezkedtem. Aztán levett a pultról egy tálat. Odaült mellém, és beadott egy injekciót, aminek valami erős szúrós szaga volt. Következő lépésként kivett a tálból egy kb. 20 centis fecskendőt, benne valami piros zselé-szerű anyaggal. Mielőtt kibontotta volna, kesztyűt húzott, és a fecskendő alá egy lepedőt terített. Ha még nem lettem volta totál berezelve, elmesélte, hogy ez egy rendkívül erős szer, és nem szabad rácsöppennie sehová. Egy kis csövön keresztül csatlakoztatta a branülömhöz, és elkezdte összenyomni a fecskendőt. Felhívta a figyelmemet, hogy ha bárhol csíp, azonnal szóljak, mert nem mehet mellé az anyag. Na, most megnyugodtam. Kellemetlen volt, feszített, és görcsösen elkezdtem arra koncentrálni, hogy nehogy valahol csípjen. Pár másodperc után valami furcsa melegség, majd zsibbadás öntött el. Pánikoltam. Azt hittem elájulok. Aztán megnyugodtam, mert nem történt semmi. Nagyon vártam, hogy elfogyjon a 120 ml ami a fecskendőben volt. Ezt az anyagot felidézni még most, 3 hónappal később is megrázó élmény. A gyomrom forog tőle még most is. Aztán, ahogy szépen kezdett fogyni a fecskendőből az anyag, mintha a nyálmirigyeimen keresztül elöntötte volna a számat. Keserű lett a szám íze, úgy éreztem, nem bírom lenyelni a nyálam.

Végre elfogyott. Ezután felakasztotta az infúziót, aminek legalább már vízszerű kinézete volt. Ekkor betettem a fülembe a fülhallgatót és megszólalt a kedvenc meditációs zeném. Gondoltam, ez majd kikapcsol. Ellenben, egy pillanat alatt elszorult a torkom, és nem bírtam már visszatartani a könnyeimet. Folyamatosan csak azt tudtam kérdezni magamtól:

- Hová kerültem???, Mit keresek én itt???, Miért pont én??? Sajnáltam magam.

A könny már patakzott az arcomon. Némán, egy hang nélkül szakadtam szét valahol legbelül. Aztán egy hang zökkentett ki a traumából:

- Jól vagy???

Zavartan igyekeztem letörölni a nyomokat az arcomról, és bólintottam az aggódó tekintetű nővérnek. Kivettem a fülhallgatót a fülemből, és akkor, ott megfogadtam, hogy soha többet nem hozok ilyen zenét erre az alkalomra.

Behunytam a szemem és próbáltam felidézni utolsó nyaralásunk pillanatait. Igyekeztem minden apró részletre odafigyelni. Szinte hallottam a tenger morajlását, és próbáltam visszaemlékezni a kellemes tengeri levegő meleg, párás, sós illatára. Próbáltam elképzelni a frappé és a kedvenc gyümölcskoktélom ízét. Mindent megtettem csak, hogy elfelejtsem, hol vagyok.

Az infúzió egy óra alatt lecsöpögött. Ahogy kivették a branült, egy gyors "minden jót" kíséretében szinte kirohantam a helyiségből. Visszamentem az orvoshoz, aki odaadta a szükséges papírokat, aztán irány! El innen! Mindegy hová, akárhová, csak el innen!

Nem éreztem semmi különlegeset, csak a stressz, a feszültség nyomait az idegszálaimon. Éhes voltam. Alig vártam, hogy hazaérjünk, ahol anyukám és Gréti ebéddel vártak. Tepsiben sült zöldségek, csirkemellel. Anyukám céklát is sütött nekem, mert tudta mennyire szeretem. Nagyon jól esett, de óvatosan, keveset ettem azért. Bevettem a hányinger elleni gyógyszert, amit a kórházban kaptam és ledőltem Grétivel pihenni. Jó sokat aludtunk. Délután iszonyatos hányingerre ébredtem. Megpróbáltam bevetni a terhességi hányingernél jól bevált praktikákat. Citromos víz, savanyú alma stb. A citromos víz pillanatnyi enyhülést hozott. De igazából semmi sem volt jó. Csak járkáltam fel-alá a lakásban és reménykedtem, hogy nem tart soká. Az éjszakát ülve töltöttem, nyitott ablaknál. Nem sokat aludtam, nehezen, de eltelt az éjszaka. Másnap jobb volt. Szedtem a hányinger elleni gyógyszert, és kímélőt ettem.

Eltelt a hétvége. Egész jól voltam, de valami mégsem stimmelt. A közérzetem még mindig nem volt jó, pedig már nem volt hányingerem. Nem értettem, mi lehet az oka. Aztán beugrott...a hányinger elleni gyógyszer mellékhatása... már 5 napja nem voltam WC-n. További 3 nap küzdelem az elemekkel!

Akkor eldöntöttem, hogy bármi legyen, ezt a gyógyszert nem veszem be többet.

Másnap keresztanyám felhívott és hogylétem felől érdeklődött. Azt tanácsolta, biztos ami biztos, váltsam ki a parókát, nehogy úgy járjak, hogy nem lesz az üzletben megfelelő, és várni kell rá.  Először ellenkeztem, aztán elgondolkoztam a dolgon. Bármennyire fájt is a gondolat, muszáj volt ott tartani a lehetőségek között, hogy esetleg kihullik a hajam.

Még aznap kiváltottam a parókát és vettem két kendőt is. Ez egy kicsit megnyugtatott, hiszen így már fel voltam készülve minden eshetőségre.

Tíz nap telt el a kezelés óta, és a hajam még mindig olyan mint volt. Örültem. Biztos voltam benne, nekem nem fog kihullani. Egyéb mellékhatások sem voltak már.

Felszabadultan, vidáman érkeztem haza szüleimhez. Másnap töltöttem be 33. évemet. A családom és a barátaim nagy titkolózások közepette olyan szülinapi bulit szervezett nekem, amit soha nem fogok elfelejteni. Az ünnepségre hivatalos volt a két legjobb barátnőm, és az Angyalom is. Mindez meglepi volt. Nem bírtam könnyek nélkül. Ráadásként, húgom nekem adta a több mint fél méteres Szűz Mária szobrot, ami még a dédikémé volt.

- Neked nagyobb szükséged van rá, legyen veled, hogy vigyázzon rád! - mondta.

Nagyon meghatódtam és hálás voltam, de még nem tudtam, hogyan fog beleilleni az otthoni berendezés arculatába ez a hatalmas szobor. Azt viszont tudtam, sok ima szólt már hozzá.

Nagyon boldog voltam. Jó volt érezni, hogy mennyire szeretnek, és milyen fontos vagyok szeretteimnek.

 

Újra eljött a hétfő. Szokás szerint bevittem Grétit a bölcsibe és mentem dolgozni. Kolléganőmmel épp arról beszélgettünk, milyen jó, hogy nem hullik a hajam, pedig már a 12. nap is eltelt. E mondat után bizonyításképpen, elegánsan beletúrtam a hajamba...azt hittem leesek a székről. Az a köteg, amit megfogtam, szépen benne maradt a kezemben. Sokkos állapotba kerültem.

- Ezt ne! csak ezt az egyet ne! A hajamat ne!

A kispárnám tiszta haj lett reggelre. Igyekeztem minél óvatosabban fésülni. Napközben aztán fél óránként szedegettem a hajam a pulóveremről. Mindig utáltam a hajszálakat, úgyhogy gyorsan meguntam,  szorosan összefogtam a hajam és úgy dolgoztam maradék munkaidőmben. - Lehet, hogy csak kiritkul egy kicsit- reménykedtem kétségbeesetten.

Egész nap nem szóltam senkihez, még az Angyalomat sem kerestem. Nagyon sokkolt a helyzet. Eddig, ugyanis, ha valaki rám nézett, egy egészséges embert látott. Ha kihullik a hajam, az olyan mintha kitennék egy, az állapotomról szóló tájékoztató táblát magamra. Rettegtem a sajnálkozó tekintetektől.

Mire lejárt a munkaidőm, megérett bennem az elhatározás. Tudtam, ezt nekem kell megtennem. Gyűjtöttem az erőt.

- Úgyis visszanő, és szebb lesz mint valaha azt mondták! - vigasztaltam magam.

De akkor beugrott a kislányom képe, amint riadtan nézi hajkoronájától megszabadult fejemet. Ettől megrémültem. Aztán jött a megoldás...

Idegesen kerestem a kulcsomat az ajtóhoz, és közben már a hajvágógépnél jártak gondolataim. Vadi új volt, egyszer sem használtuk még. Pár éve kapta a férjem a húgomtól - aki fodrász- azért, hogy ha sokáig nem megyünk haza, akkor le tudjuk vágni otthon a haját. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy magamon fogom majd felavatni a szerkezetet, kiröhögöm.

Leültettem Grétit a szobában, kedvenc meséje elé és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Remegő kezekkel nyúltam fel a polcra, hogy leemeljem a gépet. Ahogy kibontottam, rájöttem, fogalmam sincs, hogyan kell használni. Még ez is.... és már patakzottak a könnyeim. Tárcsáztam a húgom. Elmondta, hogyan csináljam és, hogy nem kell előtte ollóval rövidre vágni. Miután letettem, összerogytam a földön és zokogva búcsút vettem hajtincseimtől. Végül erőt vettem magamon, hideg vízzel megmostam az arcom, és mikor már nem látszott, hogy sírtam, odamentem kislányomhoz.

- Grétikém, gyere velem a fürdőbe, kitaláltam valami nagyon klassz bulit!

-De anyaaa, nézem a mesét!- hangzott a válasz.

- Leállítjuk addig a mesét kicsim, megvár téged! De hidd el, tényleg nagyon jó lesz! Beleegyezett, és kíváncsian jött velem. A fürdő ajtajába letettem kicsi sámliját, és ráültettem.

- Nézd, - markoltam a hajamba, egy maréknyit kiragadva a többi közül- anyának ennyire hullik a haja. Azt találtam ki, hogy sokkal jobb lesz, ha levágjuk teljesen.

Meggyőződésem, hogy mindent el kell magyarázni a gyereknek, mert sokkal rosszabb, ha titkolózunk előtte. Én az elejétől kezdve mindent megosztottam vele - persze az ő szintjén-  hiszen velünk él, mindent lát és érez. Ha hagyjuk őt kétségek közt őrlődni, többet ártunk, mintha megmagyarázzuk neki a dolgokat.

Azzal bekapcsoltam a gépet. Tágra nyílt szemekkel nézte Grétikém, hogy mire készülök.

Azt sem tudtam, hol kezdjem. Gondoltam, legyen jól látható helyen, így elöl tettem rá a gépet a hajamra. Kellemes bizsergést éreztem, ahogy az apró fogak elkezdték lenyírni fejbőröm ékét. Torokszorító látvány volt a kb. húszcentis tincseket a kád alján látni. Egész hamar sikerült megszabadulnom éveken át növesztett, gondosan ápolt kincsemtől. Minden erőmet összeszedve felegyenesedtem, és aggódva vártam, hogy megmutassa a tükör a végeredményt. Még szinte fel sem egyenesedtem, amikor egy édes hang visongva nevetni kezdett, apró kezecskék tapsának kíséretében. Mintha érezte volna a drágám, hogy meg kell törnie a csendet.

- Szép lettél anya, olyan a hajad most, mint apának!- sose hittem volna, hogy egyszer ennek örülni fogok - jól van, nem ijedt meg, sőt tetszik neki. Ez megnyugtatott. Olyan jó volt, hogy ott volt velem! Ez volt a mi kettőnk titkos "bulija".

Megmostam a maradék hajam, aztán furcsa, keserédes vigaszként vettem tudomásul, hogy 5 másodperc alatt szárazra is töröltem a törölközővel. Hosszasan vizslatva a tükörből visszanéző képet,  végül elégedetten állapítottam meg, hogy jó fejformám van. - Meg kell köszönnöm a szüleimnek- futott át az agyamon egy halvány, beletörődött mosoly kíséretében.

- Megsimogatod?- kérdeztem kicsikémet, aki lelkesen felugrott a székéről, végigsimította a fejem, és határozottan így szólt:

- Na, jól van, gyere kopasz! :-)