Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, a hosszú szürke pamutkendőmet veszem fel első, haj nélküli munkanapomon. Ez a rugalmas pamutból, a fejrésznél sapkához hasonló passzéval, fátyolszerűen hátraomló alsórésszel készült kendő állt valahogy legközelebb hozzám.  A két alsó csücskénél megkötöttem, így olyan divatos nyári kendő hatását keltette.

Féltem kimenni az utcára, mert úgy éreztem, mindenki engem fog bámulni majd. Végül egy-két dicsérő szó segített elfogadni a helyzetet. Örültem, hogy már ősz van és feltűnés nélkül hordhattam a kendőt. Kolléganőm varrt nekem még hármat, így meglett a készlet. Ezen túl mindenhová kendőben jártam.

A hétvégére családom gyógyulós programot talált ki nekem. Elvittek Tápiószentmártonba, az Attila-dombhoz. Állítólag itt olyan földenergiák vannak, hogy beindítják a szervezet öngyógyulását. Csodálatos nyugalom és béke fogadott. A dombról kilométerekre ellátni.  A pusztában mindenfelé piciny ürge fejek bukkantak elő a fűből. Nagyon jól éreztük magunkat, Gréti rengeteg háztáji állattal ismerkedett meg. Két órás meditáció után úgy éreztem, mintha kicseréltek volna. Elhatároztam, hogy többször is ellátogatok majd ide.

Két héttel később, túl a második kemón, férjemmel jöttünk el ide. Borús, esős idő volt, csak rövid időre bújt elő a nap. Mi nem estünk kétségbe, összebújtunk a domb tetején, egy fa alatti padon, és együtt néztük a tájat. Valami varázslatos volt a békesség, ami még így szemerkélő eső mellett is sugárzott a helyből. Megint erősebbnek éreztem magam. Harmadszor szakavatott emberrel mentem.  Angyalom is el volt varázsolva a helytől, ő érezte az energiákat, jobban, mint én. Én kisebb bizsergéseken kívül mást nem éreztem. Szép napot töltöttünk ismét az "én kis dombomon". Ilyen és ehhez hasonló programokkal próbáltam eltölteni azt a rövid nyugalmi időt, ami nekem járt.

Szinte számoltam a napokat a kemók között. Határtalanul boldog voltam, amikor még tíz felett tartottam. Azonban, ahogy egy hét alá csökkent a napok száma, mindig egyre feszültebb lettem. Úgy döntöttünk, hogy a lábadozásomat jobb lesz szüleimnél tölteni, mert ott nyugodtabban tudok pihenni. Egyre jobban megviseltek a kezelések. Már nem csak hányinger gyötört, hánytam is, rossz ízt, kellemetlen szagokat éreztem állandóan, a gyomrom is nagyon ki volt készülve. Az ujjaim, a tenyerem folyamatosan zsibbadt a második adag óta. Egyre gyengébbnek éreztem magam, minden egyre nehezebb volt, ahogy az "ELIXÍR" munkálkodott a szervezetemben. Idő közben a kis "süni" is elmenekült a fejemről, és  már  egyáltalán nem kellett a hajmosás műveletével vesződnöm. Gyakorlatilag csak a szemöldököm és a szempillám maradt. De ennek is örültem. A vérképem még szinte kiváló volt, kivéve a fehérvérsejtjeim számát. Ezek lassan csökkenni kezdtek. Kaptam az orvosomtól 3 injekciót, amit magamnak kellet a hasamba beadni a kemót követő másnapokon. Az első kettővel nem is volt gond, mert anyu beadta. Az utolsót azonban hétfőn kellett beadni. Ezért, anyu a kezembe adta a fecskendőt, hogy megpróbáljam magamnak beadni. Háááát, a főpróba nem sikerült. Egyszerűen nem tudtam magamba  döfni a tűt. - Ne aggódj anyu, munka előtt elmegyek az orvoshoz, ő majd beadja. - nyugtattam meg mindkettőnket.

Igen ám, de a reggel elég rohanósra sikerült hétfőn.

- Megy a franc orvoshoz! Nehogy már ne tudjam beadni! -  hergeltem magam, és elővettem a szükséges eszközöket. Erőt vettem magamon, és bedöftem a tűt a hasamba. A kezem úgy remegett, hogy attól féltem magamba töröm. De sikerült. Beadtam. Rendkívül büszke voltam magamra. Akkor még nem sejtettem, hogy estére meglesz a hatása ennek a mozdulatnak. A fehérvérsejt szaporítónak ugyanis van egy csodás mellékhatása. Csontfájdalom. Ez nekem a gerincemben jelentkezett. Éles nyilalló fájdalom, mintha kést döfnének időnként a hátamba. Nem sokat hősködtem, bevettem egy Panadolt. Ettől tudtam aludni.  Pontosabban tudtam volna aludni, ha az első kemó után megkapott anti-hormon  injekció hatására nem kezdtem volna klimaxolni. Így a hőhullámok gyakran rámtörnek éjszaka is.

Igyekeztem méltósággal viselni a kellemetlenségeket, és mindig arra emlékeztettem magam, hogy az életért cserébe semmi sem nagy ár.

A negyedik kezelés előtt a szokásosnál is érzékenyebb voltam, ugyanis egy ellenőrző ultrahang várt rám, mivel a csomó csökkenni látszott. Ennek örültem, de mégis valahogy az ilyen események mindig megviselnek. Mikor szokásos esti imámhoz letérdeltem kis oltárom elé, valami olyan elesettség lett rajtam úrrá, hogy olyat tettem, amit eddig soha. Könyörögtem minden Szentemhez, hogy segítsenek, mert nem akarok többet szenvedni az "Elixírtől". - Eddig azt gondoltam ugyanis, hogy nekem vállalnom kell a szenvedést is a gyógyulásom érdekében. Ezután kértem, hogy egy üzenetet küldjenek nekem a Bibliából. Az üzenet: " A király imája meghallgattatott" - a szemem könnyes lett, mikor ezeket a sorokat olvastam. Tudtam, hogy nincs más dolgom, csak hinni!!! Reggel, kértem még egy megerősítést a Benned a kozmikus erő című könyvből, és nem hittem a szememnek, mikor kinyitottam a könyvet. Pontosan ugyanott, mint tegnap a Bibliában, baloldalon a felső sarokban ott állt az üzenet: "Az orvos imáját meghallgatták". Nagyon meghatódtam, és mély hálát éreztem ismeretlen segítőm iránt. Egyre erősebben élt bennem a remény, hogy nem hiába imádkoztam. Mindezek ellenére, mégis  remegő gyomorral indultam útnak. Az utolsó kereszteződésnél megint megszólalt az  éppen akkori kedvenc számom. Annyira megható volt, mintha az angyalaim meg akartak volna nyugtatni. A torkom összeszorult és a könnyeimmel küszködtem. Mintha az egész Univerzum az én félelmeimet, fájdalmamat próbálta volna enyhíteni.

Az ultrahanggal kezdtem. Görcsbe rándult gyomorral feküdtem fel az asztalra, ahol megint egy marék zselé kíséretében szemben találhattam magam történetem főszereplőjével. Reménykedtem, hogy esetleg azt mondják, már nincs is ott, hiszen már kézzel nem tudtam kitapintani!

- 2 centi legnagyobb átmérőjű- állapította meg az ultrahangos hölgy.

Mintha lelökött volna az asztalról. – 2 centi?????!!!! Szinte alig ment össze! Konstatáltam elégedetlenül.

- Ez nagyon jó eredmény- folytatta egy mosollyal, kissé megnyugtatva háborgó lelkem.

Ám ahogy kiléptem a vizsgálóból, újra letargia lett úrrá rajtam. Leletem a kezemben szorongatva, zihálva lépdeltem fel a második emeletre. Már egyre inkább nehezemre esett a lépcsőzés is.

Nem voltam jó lelkiállapotban. Nagy meglepetésemre, nem az orvosom, hanem a docens asszony fogadott. Nem tudom mi ütött belém, de ahogy vizsgált, kitört belőlem:

- Doktornő én úgy félek!- erre a doktornő a csodálkozástól nagyra meresztett szemekkel nézett rám:

- Mitől fél?

- A rosszullétektől. Mindig olyan rosszul vagyok kezelések után. - panaszkodtam tovább.

- Nem kell rosszul lennie, csak nyugodjon meg, megoldjuk!!! - mondta,  és hozatott a nővérrel egy Frontin-t.

- Minden kezelés előtti este vegyen be kettőt, reggel egyet, és utána két napig egyet -  egyet.

Bólintottam, megköszöntem és szófogadóan bevettem a gyógyszert.

Mire a székbe kerültem, egészen lenyugodtam.

Nem néztem most farkasszemet a ronda piros anyaggal, szépen nyugodtan kortyolgattam a vizemet, amit a rossz szájíz ellen használtam, és hallgattam az energikus, pozitív zenéket, amiket tudatosan állítottam össze ezekre az alkalmakra.

Az autóban szinte az egész utat végigaludtam, aztán itthon lefeküdtem. Este keltem csak fel, bevettem a vitaminjaimat, és visszafeküdtem aludni. Kába voltam, de szinte egyáltalán nem voltam rosszul! Teljesen elviselhető volt a közérzetem.

Másnap újra bevettem a feszültségoldót, és láss csodát! Rosszullétnek nyoma sem volt. Nem akartam elhinni!

Meghallgatták az imámat odafönt! Hasított belém a felismerés! Csodálatos érzés volt! Boldog voltam, mert már teljesen biztos voltam benne, hogy nem csak a Földön de az égben is vannak segítőim!