Azt hiszem, a kezelések okozta mellékhatások, rosszullétek, a külsőm drasztikus megváltozása, és a fizikai fájdalmak mind eltörpülnek a lélek sebei mellett. A második kezelésem végére családom, barátaim rendíthetetlen támogatásának és drága jó Angyalom nem kevés fáradságának (amit Ő kikérne magának, mert szívből és szívesen teszi, amit tesz) eredményeképpen sikerült belőlem egy határozott, céltudatos embert faragni, akinek egyetlen fő cél lebeg a szeme előtt: MEGGYÓGYULNI!!!!

Ez persze nem azt jelenti, hogy eltűntek a félelmeim, rossz érzéseim. Mindösszesen annyi történt, hogy megtanultam, elfogadni és kezelni őket. Különféle technikákat tanultam Angyalomtól, illetve az  olvasott könyvekből, melyekkel sikerült a rossz érzések, félelmek időtartamát rövidebbre szűkíteni, gyakoriságát csökkenteni.

Embert próbáló feladataimra azonban ügyet sem vetettek a környezetemben zajló események.

Egy nap, bent ültem a munkahelyemen, mikor egy helyi barátnőm keresett telefonon. Nem értem rá felvenni, és valahogy úgy éreztem, most nem is kell visszahívnom. Egész nap, ezen kattogott az agyam. Nem tudtam miért, de valami rossz érzésem volt. Úgy gondoltam majd otthonról felhívom. Meg is tettem. Akkor jött a tagló. - A történet előzménye, hogy a barátnőm gyerekkori barátnője, aki velünk egyidős, hasonló problémával kűzdött mint én, csak neki a tüdejét támadta meg. Két kisgyermek édesanyja. Én mindig kerültem a témát, nem akartam tudni róla, és kifejezetten kértem, ne tájékoztasson az eseményekről.  - Most azonban  közölte velem a barátnőm, hogy a lány már nincs köztünk...

Ezért volt olyan rossz érzésem, megértettem, valahol mélyen, legbelül tudtam, hogy ilyesmit akar mondani. Sokkolt a hír, pedig nem is ismertem a lányt.

-  Hiszen én már erős vagyok, és tudom ezt kezelni! Ez nem az enyém! - ismételgettem magamnak, miután letettük a telefont.

De nem tudtam kiverni a fejemből az árván maradt kisgyerekek gondolatát! Nem tudtam nem átérezni, mit élhetett át ez az anya, amikor már tudta, nem nevelheti fel őket. Valami olyan borzalom járta át mindenem, hogy beletörtem.

Aznap este nyugtatóval sem tudtam aludni megint. Forgott a gyomrom, reszkettem. Újra előjött minden, ami ellen annyit küzdöttem. Nagyon haragudtam a barátnőmre. Nem értettem, hogy tehette ezt velem. Reggel aztán ziláltan indultunk Grétikémmel bölcsibe. Ahogy kiléptem vele az ajtón, éreztem, hogy megfordult a világ a gyomromban. Vissza kellett rohannunk. Grétit gyorsan becsuktam a nappaliba, mese bekapcsol, és alig értem a WC-re. A feszültség a gyomromon keresztül távozott. Aznap már nem mentem dolgozni, úgy éreztem semmit nem tudnék csinálni.

Jó ideig nem bírtam beszélni a barátnőmmel, mire megértettem, ő nem tett semmi rosszat, mindössze szüksége volt a segítségemre. Csak épp akkor nem voltam rá alkalmas, hogy segítsek neki. Ekkor megint tanított nekem az Angyalom egy nagyon fontos dolgot:

- A harag egy olyan dolog, amivel nem annak ártasz, akire haragszol, hiszen nem őt mardossa ez az érzés, hanem saját magadat emészted vele! Meg kell tanulnod megbocsátani és elengedni! Ne feledd, most egy új iskolát jársz, és itt is vannak vizsgák! Most leteszteltek, hogy hol tartasz.

Rájöttem, ezen szavak hallatán, milyen igaza van drága Útmutatómnak, és ami a legnagyobb döbbenetet okozta, amikor arra kért, nézzek bele a szívembe, hány ilyen tüskét hordozok még!

Azt tanácsolta, tegyek rendet magamban. Ekkor elkezdtem előbányászni a régi arcokat, akiket valahol ott tárolok hosszú idők óta, egy hatalmas tüskeként a szívemben, a lelkemben. Elképzeltem, hogy rámosolygok, és azt mondom neki: Nem haragszom rád, megbocsátok neked, elengedlek, légy boldog! Én is az vagyok! - ő visszamosolyog, megöleljük egymást, felteszem őt egy képzeletbeli hajóra és elengedem.

Ehhez hasonló módszerekkel próbáltam helyretenni a bennem dúló viharokat, amiket Angyalom már az első találkozásunk alkalmával felismert.

Két hétbe telt, de sikerült valamelyest összeszedni magam. Újra erőt éreztem magamban.

Pár nap múlva jókedvűen megyek be a munkahelyemre. A délelőtt folyamán szokásos beszélgetésünk alkalmával kolléganőm feltett egy kérdést:

- Hallottad M. bácsit? - gondoltam, most hallotta drága jó nyugdíjas kollégánk betegségét, így szemlehunyva bólintottam.

- Igen, nemrég beszéltem Vele! - kolléganőm értetlenül nézett rám.

- Tudom, hogy kiújult neki a betegsége, és kemo-ra jár. Elmesélte, milyen jól viselte az elsőt!- erősítettem meg előbbi hozzászólásomat.

- Tegnap meghalt. - hasítottak belém kolléganőm szavai, amit láttam, legszívesebben visszaszívott volna.

- Micsoda???!!! - Nem, az nem lehet, valami félreértés, olyan jól volt legutóbb! Olyan erős és vidám és..... és ... én annyira szerettem és a kemo, mivan, ha ... és mi van ha én sem....?! Nem bírtam, ki kellet mennem az irodából. Kiborultam. Valami emészthetetlen önvád lett rajtam úrrá, mert egy ideje nem hívtam fel gyávaságból. Féltem, hogy valami olyat mond, amitől megijedek. Mindeközben az kavargott a fejemben, hogy talán az Elixír művelte ezt...mi lesz velem?!

Estére összeszedtem magam, letérdeltem oltárom elé meggyújtottam a gyertyákat, és elmondtam egy imát az én drága jó "pótnagyapámért". Megkértem a Jóistent, fogadja be Őt szeretettel az angyalai közé, mert bár én csak rövid ideig ismerhettem, de annyit tudtam, hogy jó ember volt. Ezek után könnyes szemmel, elköszöntem Tőle és megkértem, hogy ne haragudjon, de nekem most előre kell néznem, muszáj túltennem magam a távozásán, mert meg kell gyógyulnom.

Valóban, nem néztem többé vissza. Úgy döntöttem, nem megyek el a temetésére, mert az megint kizökkentene az egyensúlyomból. Én itthon elbúcsúztam Tőle, és ezt Ő tudja.

Két hét múlva döbbenten látom, hogy a kollégáim sorra fekete ruhában jönnek. Nem tudtam a temetés napját, és nem is akart senki tájékoztatni róla, mivel tudták az álláspontomat. Valahogy nem tudtam a munkára koncentrálni. Egyfolytában azon járt az agyam, nem tehetem meg, hogy nem megyek el.  Erre még rátetézett egy kollégám értetlenkedése álláspontomat illetően. Teljesen összezavarodtam. Fel kellett hívnom az Angyalomat, hogy kiöntsem Neki a szívem. Bíztam benne, mint mindig. Elpanaszoltam Neki gyötrődésemet, hogy tulajdonképpen én voltam az a kollégája, akivel munkahelyen kívül is tartotta a kapcsolatot, és pont én ne menjek el??!! De ugyanakkor pedig attól félek, összeomlok.

Drága Mesterem végighallgatott, majd csak ennyit mondott:

- Úgy érzem, később nagyon megbánnád, ha nem mennél el. Bízz magadban, elég erős vagy már ahhoz, hogy elmenj! Ha pedig mégis gondod akadna, én itt leszek!

Ahogy a szavait hallottam, mintha balzsammal kente volna be a szívem. Nem volt több kérdésem.

Mivel nem megfelelő öltözetben voltam, haza kellett mennem, átöltözni. Férjemmel kocsiba ültünk, és hazarohantunk átöltözni, bár támadt némi nézeteltérés köztünk a döntésemet illetően, ugyanis ő nagyon féltett. De én annyira éreztem, hogy jól döntöttem.

Mikor Gréti megszületett, M. bácsi három szál fehér rózsát hozott nekem. Ez most eszembe jutott, és úgy éreztem, a legszebb, amit vihetünk Neki erre az alkalomra.

Gyönyörű rózsákat sikerült venni. Úgy éreztem, méltóak lesznek az alkalomhoz.

Egy dolog volt, amit mindennek ellenére sem szerettem volna végignézni, az a ravatal. Úgy időzítettük hát az érkezést, hogy a búcsúmenethez csatlakoztunk.

- Drága M. bácsi, hát itt van a "spiné"(ahogy Ő hívott) akinek végül sikerült legyőznie önmagát!- köszöntöttem a jó Öreget utolsó útján, és elszorult torokkal, könnyes szemmel, mégis hálával telt szívvel tettem le a két szál rózsát Gréti és a magam nevében.