Végre eljött az idő... kitűzhettük a műtét napját. A napot, amikor végre ténylegesen, fizikailag is megválhatok megpróbáltatásaim tárgyától! Szerettem volna még januárban túlesni a műtéten.

Egy héttel a CT-után, még úgy döntöttem, elmegyek a hölgyhöz, aki látatlanban annyi dolgot megmondott rólam. Nagyon nagy élmény volt, főleg azért, mert nagyon sok dolgot megerősített korábbi megérzéseimmel kapcsolatban. A lényeg természetesen az egészségem köré fonódott. Elmondta a műtét részleteit, például azt, hogy a mellem csak kis részben kell majd csonkolni , sikeres lesz a műtét,  minden részét eltávolítják majd az elhalt csomónak is. A műtéti időponttal kapcsolatosan két hét múlva, egy keddi napot lát, de elmondása szerint ennyire nem szeret belemenni a dolgokba, így csak halkan tette hozzá a napot. A későbbiek miatt leírom, hogy mindez január 14-én történt.

Csodálatos napsütés volt, aznap és alig vártam, hogy anyuékhoz hazaérve, drága kis új családtagunk társaságában, a friss levegőn elmélkedhessek a hallottakról. Játszós ruhát magamra húzva, boldogan mentem kölyök vizslánk, Zselyke kenneléhez, akit a szüleim azért vettek - annak ellenére, hogy miután egy éve elvesztették 14 éves agarukat Lollyt, azt mondták, többet nem lesz kutyájuk- mert tudták, mennyire szeretem a vizslát, és mennyire megviselt pár éve saját vizslám, Forest elvesztése. Nagyon megható volt érezni, mennyit jelentek nekik.

Két nap múlva kellett hívnom a sebészt, - aki nem mellesleg Magyarország egyik legnagyobb hírű plasztikai sebésze - a műtét előtti konzultáció időpontját leegyeztetni. Még arra a hétre kaptam időpontot a Margit kórház sebészeti osztályára. Ahogy beléptünk az épületbe, valahogy nem volt az a kellemetlen érzésem, hogy kórházban vagyok. Lehet, hogy megedződtem már ezen a téren, vagy az is lehet, hogy a tudat hatott rám pozitívan, miszerint a kórház az anyukám keresztnevét viseli, nem tudom, de a lényegen nem változtat.  Az ötödik emeletre kellett felmenni, ahol a központi váró egész kellemes környezet volt, padokkal, képekkel, ital automatákkal. Az osztály folyosója viszont már meglehetősen békebeli hangulatot árasztott. Érdekes, hogy a szerény körülmények, a korszerűtlen berendezés,  és a rendkívül kellemetlen modorú vérvételes nővér ellenére is valahogy olyan béke, olyan megbízhatóság áramlott a helyből. Éreztem, jó helyre kerültem.

Bizalmam jeléül, ez lett az első nyilvános hely, ahol összeszedve minden bátorságomat, levettem a kendőmet, felvállalva  pár hete még csupasz fejbőrömön halványan megjelenő pár miliméteres fekete, pihés új hajszálaimat. A reakcióktól félve, a környezetem tekintetét ügyeltem elkerülni, de valahogy mégis, olyan jó volt! Hiszen ez már a saját hajam! Újra!

A sebész, szimpatikus, jó megjelenésű, meleg hangú középkorú férfi volt.  A  hófehér rendelő ablakából kellemes látvány tárult elém, a budai hegyekkel övezve. A berendezés rendkívül szerény, egy vizsgáló asztalon és pár szekrényen kívül más nem nagyon  foglalta a helyet. Megvizsgált, majd elmondta, hogy quadrectomiát fog végrehajtani rajtam, és kiveszi a nyirokcsomóimat is. Mondata hallatán összeszorult a gyomrom és egy pillanat alatt elhomályosodott a rendelő. Az eddig alig észrevehető sípolás, ami az egyik műszerből jött folyamatosan, hirtelen éles, fülsüketítő visítássá változott, és a fehér csempés tágas helyiséget egy pillanat alatt  láttam inkább  hentesüzletnek, mintsem orvosi rendelőnek. Értetlenül álltam az orvos előtt, levegő után kapkodva, próbáltam összeszedni a szavai által  fejemben kavargó pusztító gondolatokat. Nem értettem, ha ilyen jó lett az eredményem, miért kell mégis a legféltettebb testrészem ekkora részétől megválnom?! A nyirokcsomókat végképp nem értettem. Le kellett ülnöm. Az orvos, látván reakciómat, elmagyarázta, hogy a fiatal koromra való tekintettel, nem szeretne kockáztatni. Próbáltam ismét lenyelni azt a bizonyos húscafatot. Hát végül nem úszom meg! Erősítettem magamban az elkerülhetetlen gondolatot. Kérdeztem párat a műtéttel kapcsolatban, végül  pedig megegyeztünk a műtét időpontjában, ami január 31-e, kedd lett. Legalább még a hónapban túl leszek rajta, vigsztaltam magam. Elköszöntünk az orvostól, és némán , a cipőnk orrát bámulva ballagtunk a kórház kijárata felé. A hideg, talán most még jobban csípte az arcom mint máskor, s mire a kocsihoz értünk, már egész testemben reszkettem.

Nem sokáig tudtam magam tartani, a pesti csúcsforgalomból mit sem érzékelve,  ujjongás helyett, könnyek közt búcsúztattam el néma de kegyetlen ellenségem, minden bajom forrását és vele együtt úgy éreztem, a nőiességem egy igen meghatározó részét is.