A szűk két hét gyorsan eltelt a műtétig. Közben pici lányom betöltötte a 3. életévét, és én szívből kívántam, hogy harminc év múlva megismételhessük anyukámmal a tortakészítést. Eszembe jutott a nap, amikor először a kezemben tarthattam a legnagyobb kincset, amit az élet egy nő számára adhat! Tudtam milyen szerencsés vagyok, és azt is, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy még nagyon sokáig élvezhessem ennek a drága kincsnek az örömeit. Milyen gyorsan eltelt a három év! Kész nagylány lett belőle.

Aztán bevillant a hervasztó gondolat, hogy pár nap múlva közös életünk egyik nagy megpróbáltatása vár ránk... Grétikémmel még soha nem voltunk egymástól távol pár óránál tovább. Nagyon nehéz volt elképzelnem a nappalokat mosolya, csínytevései és piciny karjának ölelései, éjszakáimat pedig megnyugtató szuszogása nélkül. Készítenem kellett mindkettőnk lelkét az "elszakadásra". Bár tudtam, hogy anyukámnál a lehető legjobb helyen lesz, mégis nehéz volt. Féltettem a pici lelkét.  Féltem, hogy esetleg majd haragudni fog rám, hogy "elhagytam" és nem érti meg, miért kell távol lennem Tőle. Igyekeztem elmagyarázni neki a dolgokat, és megkértem az én Drága Angyalaimat, hogy öleljék Őt minden nap, és simogassák kis lelkét helyettem, amíg én nem tehetem majd.

A kórházi bevonulásom előtti napon elutaztunk a szüleimhez, hogy elvigyük Grétit. Bár előző nap mindent részletesen elmagyaráztam az én Kicsikémnek, és százszor megígértettem vele, hogy minden nap felhív majd, hajnalban, mikor ott kellett hagynom az ágyban békésen szuszogó kicsi Angyalkámat, úgy éreztem, a szívem és a lelkem egyszerre szakad ketté. Könnyek közt búcsúztam anyukámtól.

Persze a negatív gondolatok még ilyenkor sem hagytak magamra, hűen kísértek az utamon. Igyekeztem saját kis módszereimmel küzdeni ellenük, de a műtét közeledtével a sikereim száma egyre inkább csökkenni látszott.

- Mi van, ha valami komplikáció lép fel, hiszen a kemó legyengítette a szervezetemet?

- Mi van, ha nem teljesen távolítják el a daganatot, mi van ha véletlenül bent marad egy része?

- Mi van, ha a kemó miatt megkeményedett érfalaim miatt elvérzek?

- Mi van, ha nem ébredek fel többé az altatásból?

Még sorolhatnám az agyamat pókhálóként körbefonó pusztító gondolataimat. Nem volt egyszerű feladat a velük való csatából győztesen kikerülni.

Próbáltam praktikus gondolatokkal foglalkozni, mint például, hogy melyik ágyra szeretnék kerülni. Úgy gondoltam, a legjobb a szekrények felöli szélső ágy volna, mert akkor legalább az egyik oldalról nem lenne mellettem senki. Az ablak mellé nem szerettem volna feküdni, mert nagyon fázós vagyok. Az út gyorsan fogyott, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egy nővér kíséretében haladok egy félhomályba veszett folyosón.

- Ez lesz az Ön szobája! - tessékelt be a kedves hölgy egy szobába, külön felhívva a figyelmet a szobaszámra: 543.

Amint beléptem a szoba ajtaján, két tekintet szegeződött rám. Egy idős és egy korombeli hölgy tekintete volt. Egy mosollyal üdvözöltem őket, és figyelmemet újból a nővérre irányítottam, aki rámutatott egy ágyra.

- Ez lesz az Ön ágya. A 6-os.

Abban a pillanatban egy hatalmas bizonyságot kaptam arról, hogy az Égiek most is velem vannak. Az ágy ugyanis, pontosan ott helyezkedett el, ahol lelki szemeim előtt elképzeltem, még azon az oldalon is volt, nem csak a szekrény mellett. A tényeket boldogan konstatálva, mosolyogva megköszöntem az útbaigazítást és elfoglaltam a helyemet, ahol újjászületésem első napjait töltöm majd. Az ezt megerősítő szimbólumot csak később ismertem fel, ugyanis a 6-os ágyon kaptam helyet, az 543-as szobában... mint egy visszaszámlálás 6.5.4.3!

Miután a hivatalos formaságokat elvégeztük, szobatársaimmal egyetemben, el kellett mennem a műtét előtti vizsgálatokra. Az aneszteziólógia várójában ülve váltottunk egy-két szót egymással. Meglepő volt számomra, hogy egy korombeli szobatársat is kaptam. Az idősebb hölgyet előre engedtük a vizsgálatnál. Így lehetőségünk adódott kicsit jobban megismernünk egymást az első látásra szerény, de kedves lánnyal. Azt hittem lefordulok a székről, amikor váratlanul félénken megkérdezte a lány, hogy én hiszek-e az energiagyógyászatban. Hirtelen reakcióként körül néztem, nincs-e kamera valahol... Nem akartam elhinni, hogy nem csak korombéli, de hasonló beállítottságú is, mint én. Amikor kifejtettem neki az álláspontomat, a tapasztalataimat a témáról, ő sem hitt a fülének. Hozzá volt ugyanis szokva, hogy általában az elmeállapotát forszírozták, mikor ismeretségi körében felhozta a témát. Nem csoda, hát, hogy gyorsan egy hullámhosszra kerültünk. Mikor röviden felvázolta betegségét, és élethelyzetét, rádöbbentem, hogy valóban mindenkinek megvan a maga keresztje, csak mindenki másképp cipeli. Az ő betegsége ugyanis nem bizonyult olyan súlyosnak, mint az enyém, viszont elárulta, hogy ő tulajdonképpen egy hajléktalan otthonból jött.  Őszintén ledöbbentem, hiszen egy ilyen helyről érkező embertől nem azt várnánk, hogy tiszta, rendezett, ápolt külsőt visel.  Ahogy mesélt, láttam magam előtt, az ő küzdelmét, és rájöttem, hogy az élet nem csak nekem tartogatott nehézségeket. Nagyon szimpatikus volt a lányban, hogy ő is hasonló utat választott a problémái megoldásához, mint én, viszont éreztem, hogy erősítenem kell az önmagába vetett hitét, és bíztatnom, hogy jó úton halad. Beszélgetésünk során mindketten őszinte csodálattal vettük tudomásul, hogy találkozásunk korántsem véletlen, ugyanis ő egy héttel korábbi időpontot kapott a műtétre, de elnézte a naptárat.

Bár nem tudhattam biztosan, de egyre erősebb sejtésem volt róla, hogy a csodák védőburokként vesznek körül ezen a helyen is. Mintha ettől a felemelkedett érzéstől, megijedtek volna addigi negatív gondolataim,  észrevétlenül menekülőre fogták, és boldog izgalommal vártam a hajót, amely életem eddig jól ismert tengeréről hivatott átsuhanni velem egy eddig ismeretlen új világ felé.