A műtét napján korán reggel át kellett mennünk a mammográfiás intézetbe, ahol annak idején beültették a jelző klipszet a daganatba. Itt a sebész számára egy drótot fűztek belém, ami pontos irányt mutat majd neki a vágáshoz. Furcsa volt, hogy a műtét előtt még meg kellett járnom a reggeli csúcsforgalmat. Féltem a "drótozástól" de tudtam, egyre közeleg a cél. Nem volt alaptalan a félelmem, hiszen nem egy kellemes érzés, mikor az ember legérzékenyebb testrészébe egy kb. 20 centis drótot fűznek, de túl lettem ezen is. Legalább nem volt időm a műtét miatt aggódni.

Mikor visszaértem a kórterembe, megtudtam, hogy én leszek a harmadik, és olyan 10- óra felé kerül majd rám a sor. Az idősebb hölgy addigra már benn volt a műtőben. Furcsa, tőlem szokatlan módon, egész nyugodt voltam. A folyosón sétálva, férjemmel beszélgetve telt az idő. Egy kis izgalom azért volt bennem, ugyanis az én Drága földi Angyalom úton volt hozzám. Az időjárás azonban nem kedvezett az utazásnak, így szinte már biztos volt, hogy nem ér oda addigra, mire sorra kerülök. Ez kissé nyugtalanná tett, ugyanis ő volt az én szemmel is látható védőbástyám, akit az Angyalok azért küldtek nekem, aki hitemmel még néha kissé hadilábon álltam,  hogy eloszlassák mindennemű kétségemet támogatásuk felől.

Kis csúszás volt a műtétekben, így csak tíz órakor kaptam meg a nyugtatómat. Fél óra múlva begurult a műtős kocsi, ami tudtam, értem jött. Egy kedves, fiatal műtősfiú tolta, aki felajánlotta, hogy feltesz rá, ha gondolom. Én azonban beértem a kézfogásával. A férjem már nem lehetett benn a szobában, így a kinti várakozóban félig bódult állapotban rámosolyogtam, és szomorúan vettem tudomásul, hogy Angyalom nem tudott ideérni. Mindettől függetlenül folyamatosan éreztem, hogy ha nem is fizikai síkon, de velem van.

Különleges kapcsolattá alakult a mienk. Semmihez nem tudom hasonlítani. Ikertestvérekről szóló történetekben hallottam hasonló eseteket, mikor azok megérezték egymás dolgait. Eddig elképzelhetetlennek gondoltam, hogy ilyen velem is történhet. Ráadásul egy olyan emberrel, akit 33 évesen ismertem meg, alig fél éve. Olyan égi, olyan sorsszerű kapcsolat ez. Talán nem is érti senki igazán. Viszont ahhoz, hogy ekkora segítséget kaphassak Tőle mind lelki, mind fizikai síkon, elengedhetetlen volt, hogy ennyire közel álljunk egymáshoz. Azon, hogy ez mennyire működik, még Ő maga, is aki 15 éve foglalkozik alternatív gyógyítással nagyon megdöbbent. El is követte azt a hibát az elején, hogy túlságosan átengedte magát az én dolgaimnak, és az első kemoterápia utáni rosszullétet szó szerint végigélte velem. Ekkor értette meg ő is és én is, hogy ahhoz, hogy segíteni tudjon nekem, felül kell emelkednie személyes empátiáján és kívülállóként kell szemlélnie a dolgokat, mert csak akkor tud nekem  hatékonyan segíteni. Ettől kezdve tudatosan alkalmaztuk a technikákat, amikkel számos alkalommal tudta távolról is enyhíteni a rosszulléteimet. Csak kérnem kellett, és  Ő már tette is a dolgát. És működött!!!! Csodálatom és hálám már tornádóként gyűrűzött az irányába, komolyan vigyáznom kellett, nehogy végül elsodorja Őt.

A műtőből csodálatos kilátás tárult elém a hófödte budai hegyekre. Olyan békés, olyan gyönyörű volt, ahogy a havon szikrázott a napsütés. Csodálatos nap volt ez. Egy dolog zökkentett csak ki áhítatomból, a nyitott ablakon át beáramló hideg, ami vékony  zöld lepedővel fedett testemben szinte azonnal a csontjaimig hatolva olyan reszketést idézett elő, hogy hallhatóan összekoccantak a fogaim. A műtősfiú felé fordultam és takarót kértem. Ő gondosan rám terített még egy lepedőt, elnézést kért a klímáért, és felvilágosított, hogy a műtőben hűvösnek kell lennie.

Miután betakart, mellém tolt egy állványt, amihez emelt állapotban kirögzítette jobb kezemet. A másik oldalamon eközben az altatóorvos lefertőtlenítette a kézfejem, és egy branült helyezett be az infúziónak, amiben az altató volt. Ahogy szépen lassan elkezdett folyni a gyógyszer, szinte éreztem, ahogy a sejtjeimig viszi a testemben áramló vér. Fokozatosan zsibbadni kezdett mindenem, éreztem, hogy elhagy minden erőm. Az utolsó kép, az orvosomról maradt meg, ahogyan odajött, és megnyugtatott, hogy itt van, és minden rendben lesz.

Az elkövetkező 100 perc szeretteimnek egy örökké valóság lehetett, míg én békésen aludtam. Főleg azért, mert előzőleg egy belgyógyász orvos azt mondta, olyan ötven perces műtét lesz. Ennek az információnak a birtokában érthető volt számomra a párom zilált lelkiállapota, amivel emlékeim szerint fogadott a műtő ajtajában.

Nem volt egyedül, Angyalom is megérkezett idő közben. Csak egy halvány mosoly rémlik amit küldtem feléjük, és a riadt kérdés, amit alig hallhatóan, minden maradék erőmet összeszedve elrebegtem Angyalomnak: - Már mész is? Ugyanis még kabátban volt. Megnyugtatott, hogy még nagyon sok ideje van, pihenjek nyugodtan.

Úgy éreztem, egyetlen porcikámat sem tudom megmozdítani, és újra hatalmába kerített a reszketés miközben valami nagyon fájt a karom és a mellkasom körül. Miután ezt szóvá tettem, már csak szófoszlányokat hallottam valami fájdalomcsillapítóról, fázásról, meg takaróról, aztán szépen alább hagyott a fájdalom, a reszketés és úgy döntöttem, visszatérek az álmok világába.

Nem tudom mennyi idő telt el, talán egy óra lehetett, mire újra kinyitottam a szemem. Egyik oldalamon a férjem, másik oldalamon az Angyalom ültek, mint két testőr.

Nagyon jó volt, hogy mellettem voltak. Az Angyalom nem sokat tétlenkedett, megfogta az ép kezemet, és elkezdte küldeni nekem az energiát. Pár pillanaton belül olyan fájdalom hasított a kezembe, hogy meg kellett kérnem, hagyja abba.

- Nagyon vitted az energiát! - magyarázta a történteket, látva értetlenkedő tekintetemet.

Kis idő elteltével, most már sokkal óvatosabban, egy kézzel megismételte a műveletet. Ezúttal nem volt probléma. Szinte éreztem, ahogy beleszökik a vér az arcomba, és újra kezdtem érezni az erőt magamban. Miközben beszélgettünk, - a férjem kiment meginni egy kávét, két szobatársam pedig aludt - hirtelen valami elvitte a tekintetemet az Angyalomról, a feje fölé kb. egy méterre. Egy kis ezüstszínű gömb alakú fény suhant el az ágyam felett, ami hihetetlen csodálattal töltött el. Semmi kétség, megőrültem, hallucinálok! Futott át az agyamon a kétségbeesés. A tapasztaltakat azonnal megosztottam szakavatott Mesteremmel, bizonyítékot keresve elmém épsége felől. Ő rám nézett, és arcán nyugodt angyali mosollyal csak ennyit suttogott:

- Te kérted, hogy láthasd Őket nem?

A csoda, ami ezen szavak hallatán megérintett, felülmúlt minden képzeletemet. Éreztem az új világ fuvallatát, amelybe érkeztem. Újjászülettem.