Teljes lelkemben és minden sejtemben újjászületve, boldog szívvel húnytam le aznap este a szemem, mert tudtam, mostantól minden más lesz. Az életem egy új fejezete következik. Nem tudtam még, hogy ez a változás mekkora lesz, miben mutatkozik majd meg, de kellemes izgatottság járta át minden porcikámat, mikor belenéztem a jövő egyre közelebbről tündöklő fénysugarába.

Az éjszaka elég nehezen telt, hiszen meg kellett még szoknom a háton, szinte ülve alvást egy, a mellkasomból kilógó cső társaságában. Valahogy eljött a reggel, némi alvásfoszlányokat követően. Fél hatkor jött a nővér, és egy kellemes injekciót a hasamba döfve indította a napot.  - A véralvadásgátló- mosolygott, és megkérdezte, kérek-e fájdalomcsillapítót. Nem kértem. Bár elég kellemetlenül éreztem magam bekötözve,  csővel az oldalamon, de a tegnapi nap varázsa még mindig átjárta a lelkem. Még a kint tomboló hóvihar és a súlyos mínuszok is csak azt juttatták eszembe, milyen szerencsés vagyok, hogy pont most műtöttek, legalább nem kell kimennem ebben a hidegben. Nagy meglepetésemre, nemsokára egy kedves, energikus hölgy lépett be a szobába, és vidáman közölte, hogy mehetünk a gyógytornára. Erősen kikerekedtek a szemeink szobatársaimmal. Éppen csak kijöttünk a műtőből, és mindannyian már-már kínosan koncentrálunk a mozdulatainkra, "nehogy valahol fájjon" erre most magunkra kell erőszakolni a mozgást. De szót fogadtunk és köntösünkbe bújva, tyúklépésben csoszogtunk a másik kórterem felé, ahol a tornát tartották. Nem volt egyszerű menet az első gyakorlat sorozat. Bevallom, nem bírtam végig csinálni. Sosem gondoltam volna, hogy pár karemelés, néhány egyszerű mozdulat is ennyire nehezemre fog esni. De muszáj volt csinálni, mert a gyógytornász elmondása szerint, az izületek nagyon gyorsan letapadhatnak a műtét után, és akkor bizony fenn áll a veszélye, hogy nem fogom tudni rendesen használni a kezem. Ezt semmiképp nem akartam, úgyhogy a fogam összeszorítottam és csináltam. Nagyon ijesztő volt, hogy nem tudtam kinyújtani a kezem, mert a könyökhajlatban lévő inak nem engedelmeskedtek az akaratomnak, és úgy megfeszültek, hogy szabadszemmel is jól láthatóvá váltak, emellett a karom pedig bedagadt. Rémületemben megkerestem az ügyeletes orvost, aki megnyugtatott, hogy ilyenkor ez normális.

Egy óra múlva megérkezett anyukám és a nap további részét gondoskodó karjai közt tölthettem. Még reggel, indulás előtt sütött nekem egy csomó palacsintát, mert tudja, hogy imádom. Hozott nekem egy rajzot, amit Grétikém nekem rajzolt. Örömmel és meghatottan húztam elő a borítékból az összehajtott papírlapot, amin nagy meglepetésemre egy fekete, folyamatos cikk-cakkokkal rajzolt félkörív volt látható. Először nem tudtam mire vélni, így kérdőn néztem anyura, aki már mesélte is a történetet. Mikor Gréti elkészült a rajzzal, anyu megkérdezte:

- Grétikém, dehát miért nem rajzolsz anyának valami színeset, hogy vidámabb legyen a kórházban?

és jött a megdöbbentően magától értetődő válasz:

-  Dehát Mama, Te nem látod, hogy ez egy szivárvány?!

Ennyit a logikáról :-)

Bár jó volt hallgatni az életem értelméről szóló kis történeteket, közben egyre inkább mardosott a hiánya. Igaz, alig három éve, még csak a gondolataim része volt ez a kisember, mára a részemmé vált az én egyetlen kislányom. Igaz, néha az ember el tudja veszíteni a türelmét egy-egy kitartó hiszti után, pláne, ha erőteljesen lefoglalják a saját problémái, mégis a hisztijét is szívesen hallgattam volna már.

Jó volt anyuval tölteni a napot,  és nagyon örültem, hogy a betegségem még sokkal közelebb hozott bennünket egymáshoz. Hálás voltam neki mindenért, amit értem tett.

A feladatok szépen elém kerültek itt, a kórházban is. Az előzőekben  már említett szobatársam, aki sajnos igen nehéz körülmények között él, kiderült, hogy lelkileg is elég labilis, így igen csak ráfért egy kis önbizalom növelés. Mindketten hasonló, ezoterikus beállítottságú emberek lévén, könnyen egy hullámhosszra kerültünk, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy Angyalom szavai csak úgy omlanak ki az ajkaim közül. Hirtelen csak egy cél lebegett a szemem előtt: segíteni.

Nagyon sokat beszélgettünk az életről, a világ dolgairól, és én egyre jobban láttam ennek az egyszerű lánynak a nagyságát. Feltett szándékommá vált, hogy ezt neki is megmutassam. Próbáltam olyan dolgokban is segíteni, amik a mindennapjai megkönnyítésére szolgálnak. Összeszedettem férjemmel az otthon lévő agykontroll-os cd-imet, jegyzeteimet és odaadtam, hogy ezzel is hozzájáruljak a lány további fejlődéséhez. Ő nagyon hálás volt. Aztán, mivel valami megmagyarázhatatlan féltés ébredt bennem az irányában, neki ajándékoztam az oltáramon lévő angyalomat, hogy vigyázzon rá. Nagyon jól megértettük egymást, és kellemes beszélgetésekben telt el az a pár nap, amíg bent volt. Harmadik szobatársunk, egy idősebb hölgy személyes fültanúja lehetett az ő idejében még nem elfogadott, de talán ma már nem annyira különlegesnek számító életfilozófiánknak, mégis lehet, hogy jobb, ha nem tudom, miket gondolhatott az elmeállapotunkról.

Nagy meglepetésemre, a keddi műtét után, csütörtökön hazaengedték szobatársaimat, és egyedül maradtam a kórteremben. Csalódott voltam, hogy bent kell maradnom hétvégére. Bár férjem minden nap még munka után bejött hozzám 60km távolságból ebben az ítélet időben, és voltak pesti rokonok, akik meglátogattak, mégis a legjobban annak örültem, mikor drága legjobb barátnőm felhívott, és közölte, hogy pénteken feljön Pestre, 250km távolságból és egy barátnőjénél marad egész hétvégén, hogy velem lehessen minden nap. Nagyon boldog voltam, hiszen elég régen elköltöztem már a városból, és ritka volt az, hogy ennyi időt együtt tudtunk tölteni.

Minden nap estig bent volt, és végül már a nővérekkel is egész jól összehaverkodtunk. Ebben a kórházban egyébként is kivételes emberek dolgoznak egytől-egyig. Ha mondhat ilyet az ember egy kórházra, én jól éreztem magam.

Mindennek ellenére, nagyon vártam a hétfőt, hogy végre hazaengedjenek. Teljesen biztos voltam benne, hogy mehetek, mert minden rendben volt. Érthető tehát, hogy összezuhantam mikor reggel a viziten közölték, hogy nem mehetek haza, csak kedden.

Nagyon elkeseredtem, annyira számítottam a hazamenetelre. Egyszerűen nem értettem, mit számít az az egy nap.

Csak a kislányomra tudtam gondolni, akinek megígértem, hogy kap tőlem egy pingvint, ha hazamegyek. Ez volt ugyanis a kívánsága.

Dühösen és keserűen töprengtem azon, hogy MIÉRT?

Egészen addig, amíg meg nem érkezett az új szobatársam, egy anyu korabeli nő. Miután az orvosomnál tett látogatásból visszatérve összeroskadva, könnyek közt találtam az üres szobában, minden értelmet nyert. Megértettem, még dolgom van itt, kaptam egy új feladatot.