Minden tudásomat összeszedve, gőzerővel próbáltam szoba- és egyben sorstársam szeme elé tárni a győzelem kapujának ajtaját, ami bizony nem tűnt könnyű feladatnak. A nő személyében ugyanis egy nagyon negatív, saját elmondása szerint is pesszimista emberrel találtam magam szemben. Elég kemény dió volt, egy olyan emberrel elhitetni, hogy igenis meg tudja ő is csinálni, ha igazán a szándéka sincs meg annak, hogy elhiggye magáról.

Azt éreztem valahol legbelül, hogy a számomra már teljesen nyilvánvaló csodálatos új világ létezéséről nyert tapasztalataim megosztásával csak még nagyobb ellenállásba ütköznék. Így meg sem próbáltam elmesélni  élményeimet, melyek kórházi tartózkodásom alatt tovább tornyosultak. A műtét utáni ébredésemkor tapasztalt csodálatos látvány ugyanis még egyszer rám talált, legnagyobb sajnálatomra mialatt egyedül töltöttem pár napot a kórteremben. Azért sajnálom, mert a szemkápráztató jelenség itt, egyedül az üres kórteremben, őszintén szólva nagyon megijesztett. Első egyedül töltött éjszakám során ugyanis segítőim ismét méltónak találtak arra, hogy két felvillanó, narancs fényben tündöklő fénygömb formájában megmutassák nekem magukat. Szégyellem magam miatta, de sikerült iszonyatosan megrémíteniük. Felkapcsoltam a villanyt és nem mertem elaludni. Jó időbe bele tellett mire megnyugodtam, és lemertem kapcsolni a lámpát.

Másnap is alig hittem el de mégis csodálattal és hálával töltött el ami történt.

Visszatérve szobatársamra, próbáltam neki az alternatív lehetőségek földhözragadtabb formáit felsorolni, saját tapasztalataimmal is alátámasztva, olyan vehemenciával, hogy zsigerből jövő ellenállását lehetőleg porig rombolja a logikus érvelés.

Halvány sikert könyvelhettem el, mikor beszélgetésünk végén arcára kiült a remény egy halvány kis sugara.

Ezt látva, hagytam, gondolatai között és őszintén reméltem, hogy szavaim egy része legalább elérte a célját.

Diskurzusunk lezártával idejét láttam a zuhanyzó felé venni az irányt, mert tudtam, nagy dolog vár rám ezután. A sebem átkötözése. El sem tudom mondani, milyen rettegéssel töltött el, amikor megpróbáltam elképzelni, mit fogok majd látni, ha leveszik a kötést. Voltak rémisztőbbnél rémisztőbb képek a fejemben, színes fantáziámnak köszönhetően arról, vajon milyen látvány lesz legféltettebb testrészem így, megcsonkítva. A hideg futkosott a hátamon most, hogy közeledett a pillanat, és egy perc alatt azon kaptam magam, hogy a tus vízsugara helyett,  már a könnyem áztatja az arcomat. Kétségbe esve, összeszorult szívvel néztem végig jódtól színezett mellkasomon, és hatalmas kötésemen, ami még eltakarta a látványt, amit talán legkevésbé kívántam magamnak eddigi életem során. Sajnáltam magam, sajnáltam a testem. Miután feszültségem valamelyest enyhült, kiszálltam a zuhanyzóból és megpróbáltam emberi formába önteni az arcom. A tükörbe nézve, mintha vigaszt kerestem volna, tekintetem ösztönösen egyre növő hajamra szegeztem, és halvány megnyugvást jelentett, hogy legalább a fejbőröm már nem fénylik.

A tusolóból jövet megálltam a nővérpultnál és megkértem a nővért, cserélje le a kötésem. A nővér már hozta is a kötszert, és én, minden erőmet összeszedve, felfeküdtem az ágyamra, a szemem egyelőre becsukva.

- Lent van a kötés, szeretnéd látni? - Kérdezte magától értetődően a nővér

Kicsit hezitáltam, majd bólintottam, és mindenre felkészülve, kinyitottam a szemem.

A látvány, ami elém tárult, egy sziklát gördített le a szívemről.

- Dehát ez... ez gyönyörű! - szinte ujjongtam.

- Az bizony!- helyeselt a nővér

Álmomban sem gondoltam volna, hogy szinte a vágási seben kívül más nem is fog látszani rajtam. A mérete ugyan kicsit kisebb lett, de a formája szinte semmit nem változott. Hatalmasat sóhajtottam, és mosolyogva hagytam, hogy visszategyék az új kötést.

A feladataim itt még nem értek véget, ugyanis aznap megállított  a folyosón egy kedves, középkorú hölgy a szomszéd szoba lakója. Valószínűleg hajam csekély mivoltát látva jutott arra az elhatározásra, hogy tőlem kér tanácsot a jövőt illetően. Nála teljes amputációt végeztek, de semmilyen előkezelése nem volt. Tisztában volt vele, hogy valószínűleg hasonló jövő vár rá, mint az, amit én már a hátam mögött tudhatok. Ellentétben szobatársammal, ő egy nagyon pozitív, nagyon energikus asszony volt. Így könnyebb dolgom volt, és pár perc múlva már azon kaptam magam, hogy ontom a tanácsokat, a segítséget.

Eljött végre a várva várt keddi nap. A viziten hivatalosan is megtudhattam, hogy hazamehetek. Annyira boldog voltam. Izgatottan pakoltam a holmimat, és a gondolataim már azon pörögtek, hol vegyek pingvint az én drága egyetlen Angyalkámnak.

Összepakolva, utcai ruhában ültem a széken, mikor szobatársamhoz megérkezett a műtős fiú. Őt aznap műtötték ugyanis. A sors úgy hozta, hogy a férje nem ért oda időben, így én kísértem a műtőbe, és akkor, ott abból a hálás tekintetből, ahogyan rám nézett, akkor értettem meg, mit jelentett az, amit tettem. Akkor, először éreztem, hogy valóban elhitte, mikor azt mondtam neki:

- Ne félj, minden rendben lesz, tudom!

Annyira boldoggá tett, hogy éreztem, sikerült segítenem.

Kisvártatva megérkezett a férjem, megköszöntük a kedvességet a nővéreknek és izgatottan indultunk a lift felé.

Szinte szárnyaltam, mikor újra beleszippanthattam nyolc hosszú nap után a friss, jéghideg téli levegőbe,  még az sem zavart, hogy a hópelyhek eláztatták az arcom és a hirtelen hidegtől minden porcikám azonnal reszketni kezdett, amíg a parkolóba értünk.

Tudomást sem vettem minderről, hiszen tudtam, új életem első lépéseit teszem éppen.