Elszorult torokkal ültem be a kocsiba azon a reggelen, mikorra az időpontot kaptam a Sugárterápiás kezelőbe. Egyetlen dolog hozott némi oldást a feszültségemben, pici lányom boldog tekintete, amit a közös indulás öröme okozott szívében.

Az út a megszokott monoton egyhangúságban telt, amit a főváros határához érve egyre fokozódó feszültségem váltott fel. Folyamatosan koncentráltam a reménysugárra, és igyekeztem még a váróterem rideg folyosóján sem szem elől veszíteni azt. Belső vívódásom csendjét váratlanul egy ismerős hang törte meg.

- Szia! Te is itt?!

Ahogy felnéztem,  megláttam egy jól ismert arcot, akihez bár sajnos kellemetlen emlékek kapcsolódtak, most mégis végtelen hála öntötte el a szívemet. Tudtam, ez  nem véletlen, hogy pont ma pont itt kell újra találkoznunk. A velem egykorú lánnyal együtt jártunk a Rad.Klinikára  kemóra,  csak ő egy kemóval és egy műtéttel előttem járt. Így eshetett meg, hogy pont azon a napon jött vissza a sugárkezelése befejeztével esedékessé vált kontroll vizsgálatra amikorra én is időpontot kaptam.

Ezek a váratlan, ám lassan egyáltalán nem meglepő, általam csak "angyali találkozásoknak " nevezett jelenségek, lassan átszőtték a mindennapjaimat, és  rendkívüli hálát ébresztettek folyamatosan a szívemben.

Közvetlenül a mostani konzultációm előtt, megkértem a férjem, hogy szerezze be a szokásos havi Lícium adagomat. Ő el is ment a bevásárló központban lévő magvakat és aszalt gyümölcsöket áruló kis üzletbe, ahol mindig be tudtuk szerezni a gyógyító gyümölcsöt. Ezúttal azonban nagy meglepetésünkre, nem volt a gyümölcsből. Nem adtuk fel a keresést, azt tanácsoltam férjemnek, hogy nézze meg a másik helyen, ahol még sejtettem, hogy árulják. Sikerrel is járt a férjem, és erősen szkeptikus lévén, nem kis csodálattal mesélte a történetet, ami a beszerzés kapcsán esett meg vele.

Ahogy a pult elé állva a szokásos természetességgel kért a növényből, az eladó középkorú hölgy kikerekedett szemekkel fejezte ki elismerését, hogy végre valaki ismeri a rendkívül egészséges gyümölcsöt. Erre a férjem pár mondatban felvázolta, mindek köszönhető az "ismeretség". Amikor mondata végére ért, nem akart hallani a fülének. A hölgy ugyanis nemes egyszerűséggel rávágta:

- Tudom miről beszél, én pár éve estem túl rajta. Mondja meg a feleségének, hogy minden rendben lesz, és a sugár nem olyan szörnyű dolog. Ha bármiben tudok segíteni, csak szóljanak!

Szóval ilyen és ehhez hasonló módokon szóltak hozzám az égiek, egyengetve ezzel testem és lelkem gyógyulásának útját.

A történet elmesélése után férjem őszinte meglepettségét egyben meghatottságát látva, éreztem, hogy kezdi sejteni a dolgok lényegét.

Persze éltem a lehetőséggel, ami éppen akkor nagyon kapóra jött, és elmentem a hölgyhöz, aki - hiányos szemöldökömet, szempillámat látva- azonnal tudta ki vagyok. Kedves, nő volt, és készségesen mesélt saját tapasztalatairól. Nagyon fontos volt ez nekem, hogy jó döntést hozhassak.

A kedves régi ismerős láttán felcsillant bennem a remény, hogy az én oldalamról is megismerhetem még a konzultáció előtt a kezelést. Ha esetleg sor kerülne rá valami véletlen folytán. Mindketten nagyon örültünk egymásnak, és mikor levette sapkáját váratlan melegség öntött el, hiszen már kb 5 centis vastag, fekete hajkorona bukkant elő alóla. Elmesélte a kezelést, azt, hogy pontosan nála milyen stádiumban volt a betegség, és én megállapítottam, hogy talán nem alaptalanok a reményeim a kezelés szükségtelenségét illetően.

A legnagyobb döbbenet azonban akkor ért, amikor elkezdte mesélni, hogy ő már két éve ezt végig csinálta...a tíz éves fiával. A hír sokkot okozott. Én meg azt hittem, nekem a legrosszabb a világon... Ekkor döbbentem rá igazán, hogy van ami ennél is sokkal borzasztóbb. Őszinte csodálat és tisztelet ébredt bennem ez iránt a lány iránt, aki csak két évvel idősebb nálam, és mégis keresztül ment már két ilyen borzasztó megpróbáltatáson. Mindennek ellenére mégis hatalmas erőt sugárzott megjelenésében.

Beszélgetésünket a nevem hangzása szakította félbe. Eljött hát a pillanat...reménykedve léptem be a rendelő ajtaján. Egy középkorú doktornő fogadott, közvetlen, kedves mosollyal. Megvizsgált, majd elkérte a leleteimet. Mindent alaposan átnézett, közel egy órán át elemezte az eddigi eredményeimet, majd játszi könnyedséggel megkérdezte, április 5.-e jó lesz-e a kezelések megkezdésére.

Jó, hogy ültem. Nem akartam hinni a fülemnek.

- Most akkor mégis szükség van a kezelésre?- rebegtem elhaló hangon, s már szívből bántam, hogy a férjemet a váróban marasztaltam.

- Természetesen hölgyem!- harsogta a doktornő ellentmondást nem tűrő hangon.

- A maga fiatal korára való tekintettel ki kell zárnunk minden lehetőséget a kiújulásra.

Arcon ütöttek ezek a kemény szavak. De a racionális érveket elfogadva, be kellett látnom, nincs más választásom.

- Mégis ez mennyi kezelést jelent?- folytattam erőtlen puhatolózásomat.

- Maximum 25+8 kezelés, amiből a 8 az már csak közvetlenül a tumorágyra fog menni.

Az ön esetét figyelembe véve azonban szinte biztosra mondhatom, hogy a 25 elég lesz. -azzal felemelte a telefont és konzultálni kezdett az ügyemről egy kollégájával. A kolléga megkönnyebbülésemre szintén nem javasolta a +8 kezelést. Így kiegyeztünk a 25 -ben. Fél siker...gondoltam megadóan. Megkaptam az időpontot a szimulációra, ahol beállítják a gépet a későbbi kezelésekre, majd félig sokkos állapotban elhagytam a rendelőt. A férjem értetlenül bámult rám, a bent töltött hosszú idő miatt, de én csak félvállról annyit tudtam odasúgni neki, hogy 25-öt kaptam.

Az út hazafelé megint kegyetlen volt, a sírás fojtogatott, és mintha fent azt mondták volna: "Engedd már ki!" egy olyan zene indult el a rádióban, ami mintha most szakadt volna ki a lelkemből. Innentől nem volt esélyem tartani magam. Patakzó könnyek közt engedtem el azt a kicsi reménysugarat, ami eddig tartotta bennem a lelket, és az illúziót, hogy eddigi életem legmeredekebb lépcsőjének utolsó fokán járok.