Alig, hogy beültünk a kocsiba, máris a legközelebbi bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Hiszen volt egy ígéretem, amit meg kellett tartanom. Kiválasztottam a legszebb pingvint az én drága Angyalkámnak. Volt még egy feladatunk, a hazautazás előtt. Még a kórházi tartózkodásom alatt elhatároztam, hogy kedves szobatársamnak, akinek az élete nem gyermekkori álmai szerint alakult, valamilyen módon megpróbálok segíteni. Gyűjtöttem számára pár holmit, ami bizonyára jól jön majd neki, és ezeket el kellett vinni a lánynak. Nagyon örült és éreztem a felém áramló hálát.

Végre indulhattunk az én egyetlen kicsi kislányomhoz. Örökkévalóságnak tűnt az a másfél óra, mire a szüleim házához értünk. Gréti már az ajtóban várt, visongva nevetett, és karjait a nyakam köré fonta. Percekig öleltük egymást, nagyon hiányzott már. Aztán egyszer csak elengedett, és kíváncsian megkérdezte:

-Anya, ugye hoztál nekem pingvint?! - alig, hogy kimondta, már elő is húztam a táskámból az új kedvencet. Csillogó szemmel ölelte magához.- Köszönöm anya!

Jó volt újra a családommal.

Három naponta vissza kellett menni a kórházba, hogy leszívják a váladékot a műtét helyén. Egy újabb művelet, ami a legnagyobb jóindulattal sem volt kellemesnek mondható. Mintha egy tízcentis tűvel a mellemben próbálták volna leszívni az agyvizem. De már a nehezén túlvagyok, gondoltam. Otthon becsületesen végeztem a tornagyakorlatokat, és napról napra éreztem a javulást. A sebemre két féle szert használtam, a Forever L.P-tól a Gelly-t és a First-öt. Kedves sógornőmnek hála, pontos tájékoztatást kaptam a szakszerű használatról. Mindig teljesen tiszta bőrre (ahol még jódos volt, oda nem tettem First-öt) először a First-tel kentem be, majd a Gelly-vel. Ezek a termékek természetes alapú főként Aloe Vera hatóanyagú szerek, így az egyébként nagyon érzékeny bőrömön is bátran használhattam őket. Kétnaponta cseréltük a kötést. A már egész sűrű pelyhekben növő hajamra testvérem, fodrász lévén, hazaérkezésemre beszerzett egy gyógynövényes hajtápláló szérumot az ILCSI- től. Ezzel minden nap bekenten a fejbőröm. Sokat pihenhettem anyukámnak és húgomnak köszönhetően, mert ők folyamatosan gondoskodtak rólam is és a kislányomról is. Hétvégén pedig hálás és boldog szívvel építettem férjemmel és kislányommal a saját óriás hóemberünket, és mosolyogva gondoltam arra, hogy bárcsak tudtam volna ezt fél évvel ezelőtt!

Három hét múlva újra a saját otthonomban lehettem. Hazaérkezésem után nemsokkal ismét fel kellett utaznom a kórházba, ugyanis elkészült a szövettani lelet.

Ahogy a folyosóra értem, nagy meglepetésemre, egy ismerős arc tűnt fel a sok idegen között. Egy fiatal nő, akivel a kemóról ismertük egymást. Jó volt látni, hogy ő is jól van, váltottunk pár szót. Aztán nyílt az ajtó...

Összeszorult torokkal léptem be az orvos rendelőjébe, aki előbb szokásosan leellenőrizte munkáját, majd egy kis türelmet kért, és átment a másik szobába, ahol kinyomtatta a leletemet. Bár igyekeztem megőrizni a hidegvérem, nagyon feszült voltam. Most derül ki, hogy valóban hatásos volt-e a kemó, illetve, hogy jól sikerült-e kimetszeni a beteg területet, volt-e nyirokcsomó áttét vagy kell-e majd további kezelés. Szóval elég fontos tényekről vártam tájékoztatást.

Végre visszatért a doktor. Mimikai elemzőképességem pár hónap alatt eléggé kifinomult, úgyhogy próbáltam most is leolvasni az arcáról a válaszokat. De nem kellett sokáig várnom, belekezdett a mondandójába.

- Nos, a műtét jól sikerült, a daganatot sikerült egy centis épp széllel eltávolítani. - Tudtam, ez jót jelent, de még mindig nem tudtam, az áttétekről semmit.

- Kilenc nyirokcsomót távolítottunk el- folytatta kimérten az orvos- és ezek mindegyike tumormentes volt. - mintha egy sziklát gördítettek volna le a szívemről...

- Akkor talán nincs is szükség további kezelésre? - kérdeztem reménykedve, és gondosan figyelve arra, hogy még csak véletlenül se mondjam ki azt a rettegett szót.

- Nézze, nem az én hatásköröm eldönteni a továbbiakat, de annyit látok, hogy bár rákos sejtek nincsenek, vannak a szövetben olyan sejtformák, amiknek nem kellene ott lenniük. A továbbiakról majd a kezelőorvosa fog dönteni.

Megkönnyebülve, leletemmel a kezemben, újabb reményekkel hagytam el a kórházat, és indultunk is a Radiológiai klinika felé. Orvosom mosolyogva fogadott, és elismerően nyugtázta, hogy milyen méltósággal és keményen viseltem a sorsomat. Nagyon jól esett. Átadtam a leletemet, és remegő szívvel vártam az "ítéletet".

- Hölgyem, ez egy szép eredmény, nagyon örülünk, hogy nem volt hiába a szenvedés. De a továbbiakban már nem az én hatásköröm dönteni. Eldöntheti, hogy hol szeretné megkapni a sugárkezelést!- mintha minden szőrszálam egyenként állt volna fel a hátamon ennek a szónak a hallatán. Lezsibbadt mindenem, és levegő után kapkodva fejeztem ki értetlenkedésemet.

-Dehát miért? Miért van erre szükség?! Hiszen minden leletem negatív lett!!!Akkor miért?

- A rákgyógyítás sok szakterületet foglal magába! Lépcsőfokai vannak, és minden lépcsőfok egy külön szakterület. Mivel hatalmas a felelősség, és nagy odafigyelést igényel minden terület, minden orvos csak a sajátjával foglalkozik. Én nem mondhatom meg magának, hogy kell-e további kezelés, viszont elküldöm egy sugárterápiás szakemberhez, aki majd a leletei alapján eldönti, hogy szükséges-e a kezelés. Csak annyit mondhatok, hogy ebben az esetben elképzelhetőnek tartom, hogy nem lesz szükség további kezelésre.

Végül az Országos Onkológiai Intézet mellett döntöttem. Hát mégsem kerülhetem el  rettegett "Kékgolyót"- futott át az agyamon, és a szemem elhomályosodott.

Felemás érzésekkel, keserű szájízzel köszöntem el az orvostól. Nem akartam elhinni, hogy még mindig nincs vége.

Elhatároztam, hogy biztosra megyek, és megtudakoltam a patológustól, aki a szövettant végezte, hogy ő mit javasol az eredmény alapján. Sajnos nem tetszett amit hallottam. Alátámasztotta ugyan, hogy rákos sejtek nem voltak a mintában, viszont olyan sejtek, amik később azzá válhatnak, igen. Ezért ő javasolná a sugárkezelést.

Másnap felhívtam az Országos Onkológiai Intézet doktornőjét, akit az orvosom javasolt. Kiderült, hogy csak a hét három napján rendel. Így csak jövő hétre kaphattam időpontot. Újabb kétségekkel teli hétvége következett, miközben a környezetemben élők teljes mellbedobással próbáltak meggyőzni, hogy a sugár a kemóhoz képest már csak sétagalopp lesz.

De minden hiába, én valahogy nem akartam meghallani ezeket a szavakat, és tekintetemet minden erőmmel a szívemben pislákoló halvány reménysugárra fókuszáltam.