Sugárkezelésem kezdetének napján, április 5-én hajnalban keltem, nehogy későn érjek az intézetbe. Grétikémnek elmagyaráztam előző este, hogy miért nem én viszem most hosszú ideig bölcsibe. Kikészítettem kedvenc bordó kantáros kisszoknyáját, arra gondolva, hogy  ez majd megkönnyíti apának a reggeli öltöztetést. Indulásom előtti napokban elmentem a háziorvosomhoz, aki utazási utalványt adott, amire ingyen megkaptam a vonatjegyemet. Kissé idegen volt a pályaudvar hangulata, mert már régen nem utaztam vonaton, de kedves főiskolai éveimet idézte.  Mindez hiába, még a felkelő nap, aranyló sugarában úszó peron, a bárányfelhőkkel  övezett  csillámló kék ég és a könnyed, hűvös tavaszi szellő sem tudta feledtetni rettegett úti célomat. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy hová visz majd ez a vonat. Csapongó gondolataimnak a vágányra beérkező vonat csontig hatoló fülsüketítő robaja vetett véget. Menetiránynak háttal ültem le, és rádióhallgatással próbáltam elterelni a gondolataimat. Egész nyugodtan telt az utazás, azonban, ahogy elértük a főváros határát, megint úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Amint ezt sajnálattal nyugtáztam, abban a pillanatban elhaladtunk a kápolna előtt, amit az én drága jó dédikém választott magának örök nyughelyéül. Annyira megható, olyan angyali érzés fogott el, mintha az mondta volna, "Ne félj, most sem vagy egyedül!". Hirtelen  többé már nem voltam ura az érzelmeimnek, és patakokban hullott a könnyem. Olyan mélységes hálát éreztem, hogy minden félelmem elúszott könnyeimen keresztül. A vonat lépcsőin lépdelve minden lépcsőfokkal egyre erősebbnek éreztem magam, majd a peronra lépve, mély lélegzetet vettem, és bátorsággal telt szívvel indultam gyógyulásom  folyamatának következő állomására.

A környéket már jól ismerve, célirányosan elindultam az Intézet felé. Mivel az előző alkalommal megnéztük, hová kell majd mennem, pontosan tudtam az utat. Ez is megnyugvással töltött el. A szimulátorban, - ahol a sugárkezelés pontos helyét jelölik be a testemen- már vártak. Kedves, közvetlen asszisztensek vettek körül. Miután betessékeltek a vizsgálóba, megint egy hatalmas gépezet állt előttem. Lassan már barátaimként, személyes jótevőimként tekintettem ezekre a csodás szerkezetekre. Fel kellett feküdnöm az asztalára, és a gép dolgozni kezdett. Valahogy mindig olyan törékenynek érzem magam ezekben a helyzetekben, és kisebb szorongás lesz rajtam úrrá ilyenkor. Ahogy feküdtem, mozdulatlanul, egyszer csak különös forróság öntötte el a torkom, minden különösebb ok nélkül, majd újra megnyugodtam. Az okát nem kerestem, mert pontosan tudtam, hogy az Égiek tudják, most szükségem van rájuk, ezért jelét adták, hogy velem vannak. Újból hála öntötte el a szívem. Közben véget ért a vizsgálat, és mehettem a sugárkezelőbe. Nagyon rossz emlékeim voltak ezzel  a hellyel kapcsolatosan, ugyanis egy előző vizsgálat alkalmával keresztül kellett mennem egy szűk folyosón, ahol rengeteg ember volt bezsúfolva, volt aki a földön ült, rendkívül kellemetlen szag volt és szinte semmi levegő. A folyosó végén lévő szoba táblájáról kiderült, hogy a betegek sugárkezelésre várnak. Szóval igyekeztem felkészülni mindenre. Amikor azonban ránéztem a beutalómon lévő szoba nevére, megkönnyebbülve láttam, hogy nekem nem oda kell mennem. Követtem a folyosón lévő jelzéseket, és egyszer csak egy egész kellemes helyre jutottam. Alagsori helyiség volt ugyan, de középen üvegtető eresztette be a kellemes napfényt, és hatalmas virágok  szép festmények emelték a hely hangulatát. A váróban ülők tekintete már ismert volt, hiszen megint én voltam az "újonc". Bekopogtam a doktornőm nevével ellátott ajtón, ahol rögtön nyílt is az ajtó. Kedvesen fogadott a doktornő és megvizsgált. Elmondta, hogy akkor most túl is fogok esni az első kezelésen, és majd kapok egy állandó időpontot, amikorra minden reggel jöhetek. Felhívta a figyelmem, hogy ápoljam a bőröm feltétlenül minden kezelés után. Ő a Bepanthen-t javasolta, nekem viszont volt még otthon Aloe First-öm és Gelly-m a Forever Living -től és mivel mások is tanácsolták, hogy ezt használjam, én maradtam ennél.

Visszamentem a váróba és vártam. Megint éreztem, hogy kérnem kell egy két áldást, hát megtettem. Lassan már egészen megszoktam az ilyen helyeken feltáruló megrázó látványokat. Egy valamiért azonban hálás voltam, - úgy éreztem ugyanis, hogy egy valami van, amit nem volnék képes elviselni, az pedig a beteg gyerekek látványa- hogy gyerekek nem voltak az intézményben.

Negyedórás várakozás után beszólítottak. A nővérke egy hosszú listát tett elém, nevekkel és időpontokkal. Döbbenten láttam, hogy délelőtt egyetlen időpont van, a reggel 8 óra. Mivel Grétikémért nekem kellett mennem, ezért azt választottam, annak ellenére, hogy tudtam, nagyon korán kell kelnem majd minden nap. Elmondta a nővér, hogy személyiségi jogok miatt, senkit nem a nevén szólítanak, hanem kap mindenki egy számot. Én a hetes lettem. Örültem, mert szeretem a hetest. Miután a formaságokat elintéztük, mehettem a kezelőbe. Kaptam egy papírlepedőt, amit magam köré tekerhettem. Egy keskeny, kanyargó folyosó vezetett a terembe, ahol egy, az eddigieknél még nagyobb gépezet fogadott. Kis lépcsőn kellett felmásznom az asztalára, majd hanyatt feküdnöm. A nővérke kedvesen ellátott instrukciókkal és próbálta oldani szemmel látható feszültségemet. Ahogy lefeküdtem, megnyomott egy gombot,  felemelkedett az asztal hátracsúszott, a gép belsejébe. A szoba légtere különböző lézersugarakkal volt átszőve ami  a polcokon sorakozó hálós maszkokkal, a monitorokkal és középen a hatalmas monstrummal kissé futurisztikus megjelenést kölcsönzött  a helyiségnek. Miután mindent beállított a nővérke, kiment. Csak a falról rám szegeződő kamera érzékeltette velem, hogy nem vagyok egyedül. Aztán pedig a különös forróság a torkomban, ami lassan egész a fülem vonaláig húzódott. Éreztem vigyázóim jelenlétét. Becsuktam a szemem, és arra gondoltam, hogy testem egészséges sejtjei köré rózsaszín védőburkot vonok, hogy a sugár, roncsoló hatása ne ártson nekik. Aztán elindult a gép, különös hang kíséretében, amit nem tudok mihez hasonlítani, - talán az ajtónyikorgás és a régi számítógépes játékok betöltésekor hallható hang keveréke sejtet valamit belőle - de még most is tisztán  hallom a fülemben.

A kezelés mindössze 5 perc volt, és nem éreztem semmit. Megkönnyebbülve, szinte  a föld felett pár centivel léptem ki az épület ajtaján és csodálattal révedtem el az udvari bejárat mellett lévő - eddig számomra észrevétlen- kicsiny park üde, zöld pázsitján és csodálatos, messziről tündöklő hófehér orgonavirágain. Hatalmas lélegzetet véve igyekeztem sejtjeimig magamba szívni varázslatosan édes illatukat.