A kezelésekkel jól haladtam, bár már látszódott a bőrömön a sugár nyoma. Ahogy számolgattam, lassan a 25 kezelés utolsó harmada felé közeledtem, de azért gondoltam megkérdezem az asszisztenst, pontosan mennyi van még hátra. Az én számításaim szerint még 8 kezelés hiányzott, éppen ezért ért hatalmas sokként, mikor a hölgy azt mondta 16. Értetlenségemnek hangot is adva, magyarázatot kértem a hölgytől, szerettem volna tudni, miért állítja, hogy a duplája van még hátra, mint amit én számoltam. Zaklatottságomat látva, kissé elbizonytalanodva nyugtatni kezdett a nővér, s megígérte, pontosan utána néz, amíg én a gépen vagyok.

- Biztosan valamit elnézett...- nyugtattam magam-  Bár egy gondolat befészkelte magát a fejembe, miszerint a doktornő elmondta, hogy a bizottság még felülbírálhatja az ő döntését a kezelések számát illetően. Csak az nem állt össze, hogy két nappal ezelőtt, mikor személyesen vizsgált a doktornő, miért nem tett erről említést nekem?! Így még mindig reménykedtem a félreértésben.

Gondolataim közepette szépen végéhez ért a kezelés, és a nővérke határozottan közölte, hogy jól látta, valóban még 16 kezelés van hátra. Azt hittem, leesek az asztalról.

- De azt már közvetlenül a tumor ágyra fogja kapni, higgye el ez jó!- próbálta szépíteni a helyzetet a nővér.

- Igen? Aztán kinek jó, mondja meg nekem?!- kérdeztem olyan mélyen felháborodva, hogy jobbnak láttam, ha nem megyek jobban bele, hiszen ő csak közölte a tényeket, amit az orvosomnak kellett volna megtennie. Megköszöntem a segítséget és elszorult torokkal igyekeztem minél hamarabb elhagyni a rendelőt. Olyan kétségbeesett dühöt éreztem, hogy úgy döntöttem jobb, ha később keresem meg az orvost. Egyszerűen nem értettem, hogyan játszadozhatnak így velem? A 25 kezelésnek a harmada a 8 !!!!

Most először éreztem, hogy, eddig és ne tovább. Lesz, ami lesz, de én nem vállalom azt a 8 kezelést. Tudtam, hogy maga a kezelés is rákhoz vezethet, és féltem tőle. Úgy éreztem, az orvosokat ez egyáltalán nem zavarja, de csak még annyira sem méltatnak, hogy közöljék velem a döntésüket. Alapvetően tudom uralni az érzéseimet, de a csalódottságom és a dühöm közösen erősebbnek bizonyultak nálam, és semmivel nem törődve, zokogva hagytam el a kórházat. Leültem az utcán egy kőkerítésre és könnyek közt tárcsáztam drága segítségemet, aki szintén értetlenül állt a dolgok előtt. Próbált ugyan vigasztalni, de egyelőre hasztalan. A vonat utat is végig bőgtem, valószínűleg sok értetlen arc kíséretében. De ezekből én akkor mit sem láttam. Saját tapasztalataimon keresztül ismét kegyetlenül szembesültem azzal, hogy egy ilyen helyzetben lévő ember mennyire elesettnek, védtelennek és kiszolgáltatottnak tudja  magát érezni.

Nem tudtam mitévő legyek. Legszívesebben hanyatt-homlok menekültem volna a világból is, de valahol mélyen éreztem, megint  egy nagy döntés előtt állok. Még volt 8 napom eldönteni vállalom-e a Boost kezelést.

Megint nehéz napok következtek. Az elején, a düh és a kétségbeesettség által kiváltott tiltakozás kezdett alább hagyni, s életem tengerének sűrű, átláthatatlan iszaprétege lassan ülepedni kezdett.

A részleges világosságot végül egy újabb bölcsesség hozta meg:

- Döntsd el, mikor lennél nyugodtabb, ha megkapnád az utolsó 8 kezelést is, vagy ha nem vállalnád? Mi aggasztana jobban, hogy esetleg újra megbetegszel vagy, hogy nem gyógyulsz meg?

A lehetőségekbe mélyen belegondolva, úgy éreztem, ha nemet mondok a kezelésre, nem fog hagyni nyugodni a gondolat, hogy talán hiba volt.

A döntés tehát körvonalazódni látszott, de meghagytam a végső elhatározást az orvossal való személyes találkozó utánra. Gondoltam, majd érezni fogom, hogyan kell döntenem. Kértem az Égiek segítségét is ehhez. Higgadtan, mindenre felkészülve kopogtattam be orvosom ajtaján pár nap múlva. Gondoltam teszek egy utolsó kísérletet a kezelések szabotálására, de ő, előzetes figyelmetlensége miatti rövid mea culpát követően olyan határozottan és ellentmondást nem tűrően  intett óva a kezelés idő előtti befejezésétől, hogy minden kétségem elszállt a helyes döntést illetően.

Beletörődve sorsomba, de valahogy megkönnyebbült szívvel iszogattam a kezelés utáni kávémat drága Éva néni társaságában, aki fiatalokat megszégyenítő kitartással és erővel viselte a megterhelő kezeléseket.

A terápia utolsó napjaihoz érve, egyre többet jártak a gondolataim a körül, hogy vajon mit hoz a jövő, hogyan fogom tartani a kapcsolatot kedves idős sortársammal. Az ő lakhelye, nagyon messze van az enyémtől, így a telefonon kívül nem sok megoldás maradt.  Az eredeti felállás szerint mivel ő valamivel kevesebb kezelést kapott, ezért hamarabb kellett volna végeznie, viszont a plusz kezelések miatt kitolódott neki a végső időpont, így az én programom látszott hamarabb véget érni. Egyik reggel azonban, a szokásos reggeli utam vége felé megcsörrent a telefonom, és a kórházból hívtak, hogy sajnálják, de elromlott a gép, és nem tudom ma felvenni az adagomat. Először dühös lettem, hogy feleslegesen kellett felutaznom, de aztán gondoltam, elmegyek legalább kontrollra, és így most hosszabb ideig tudunk majd kávézgatni. A gépet csak két nap múlva tudták megjavítani, így két nap csúszásban voltam. Végre elérkezett a várva-várt nap, az utolsó sugárkezelés napja. - Furcsa, de úgy megszoktam már a napirendem, hogy még kicsit sajnáltam is, hogy vége. A kéthavi hajnali kelés a sugárral karöltve azonban nagyon megviselt fizikailag, úgyhogy elhatároztam, hogy rám fér egy kis pihenés, így két hétig még nem terveztem a munkába állást. - Az öltözöfülkében lévő tükörbe tekintve, széles mosollyal nyugtáztam, hogy VÉGE!!! Egy laza, ám annál látványosabb mozdulattal belehajítottam a papírlepedőt a mögöttem álló szemetes kosárba, majd fürge léptekkel elhagytam a várótermet.

A folyosókon keresztülhaladva, folyamatosan ízlelgettem a gondolatot, hogy a rettegett "Kékgolyóval" nincs több dolgom. Egy feladat azonban még várt rám. Legalábbis úgy hittem, hogy csak egy. Átmentem a főépületbe, ahol mint mindig, vártam kedves idős barátom érkezését. Elég hosszú ideig nem jött, így gondoltam, kimegyek az épület elé a friss levegőre, kicsit ténylegesen fellélegezni. Nem akartam semmire gondolni, egyszerűen csak ki akartam élvezni ennek a csodás mai napnak a szépségét. Olyan jó volt könyökölni a korláton, csak nézni az autókat, és nem gondolni semmire. Olyan szép volt minden, a belvárosi forgatag, a beton járdalapokon szökellő madarak, akik csak azt lesték, mikor csíphetnek el egy-egy lehulló morzsát. Az épületet körülvevő frissen zöldellő bokrok, de valahogy még a szemközti régi bérház ódon szürke falai is olyan szívmelengető látványt nyújtottak. Egy pici pillanatra teljesen elfelejtettem, hol vagyok.

- Szia! - törte meg a csodát egy félénk női hang.

A hang irányába fordulva, nagy szemeket meresztve próbáltam az előttem álló arcot agyam tárolt arcképcsarnokában azonosítani valamelyik képpel. Nem sikerült.

- A középkorú hölgy, látván zavarodottságomat, folytatta:

- Nem ismersz meg?

- Ne haragudjon, de nem. Válaszoltam kissé összezavarodva.

- Te vagy  Gréti anyukája nem?

- De igen. - Válaszoltam döbbenten, de még mindig nem volt fogalmam a hölgy kilétét illetően.

Látva a teljes homályt ami a szememből kiszűrödött, elmondta a hölgy, hogy Gréti egyik csoporttársának a rokona, és ő szokott járni a kisfiúért. Így  ismert meg. Hihetetlen volt, hogy pont az itt töltött utolsó napom, utolsó pillanataiban még összefutottam egy városombéli ismerőssel, akiről kiderült, hogy szintén sorstárs, de ő még az első alkalommal jár itt. Szeméből rettegéssel átitatott kétségbeesés sugárzott, pont ahogyan az őt kísérő tizenéves fiának szeméből is. Azonnal éreztem, feladatot kaptam. Elmondtam a tapasztalataimat, egy-két jótanáccsal együtt, és már úgy éreztem, talán jó úton haladok, amikor a hölgy előhúzott a táskájából egy doboz cigarettát és idegesen rágyújtott.

- Ez nem a gyógyuláshoz vezető út! - bukott ki belőlem szinte azonnal.

- Könnyű azt mondani!- jött a daccal teli válasz.

- Tudom miről beszélek, én is dohányoztam. De most el kell dönteni, mi a fontosabb. Ha az ember élni akar, meg kell tennie minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy meggyógyuljon! Mindent, kivétel nélkül!

- Lehet, hogy úgysincs már sok hátra, még ezt is megvonjam magamtól?!- jött a döbbenetes kontra.

Ez nem lesz könnyű feladat- gondoltam és becsületből felhoztam még egy pár érvet az élet mellett, de a szabad akarat törvénye szerint ennél többet nem is tehettem volna.

Mire mondandóm végére értem, megérkezett Éva néni, elég legyengült állapotban. Bekísértem a váróba és az utolsó nap lévén, megittuk közös kávénkat és könnyes szemmel egymást megölelve búcsúztunk, majd elindultunk. Mindenki a saját útján.