Bár nehéz volt megszokni a hajnal ötórai kelést, szépen lassan napi rutinná vált. Pár alkalom után elkezdtem felfedezni a dolog szépségeit. Kezelésem pont olyan időszakra esett, hogy két ünnep is közbejött, így kissé kitolódott a vége. Először úgy ítéltem meg, ez nem túl szerencsés, de ahogy telt az idő, elkezdtem másként látni a dolgokat.

Rájöttem, hogy zsúfolt napjaimba, ez a pár óra egy kis kikapcsolódást hoz, lehetőséget  elmélyülni a gondolataimban. Egyre inkább elkezdtem felfedezni az út szépségeit. Csodálatos érzéssel töltött el, korán reggel a Velencei tó mellett elhaladva a még háborítatlan reggeli víztükrön megcsillanó felkelő nap sugarának látványa, a tavon úszkáló vadkacsák, hattyúk békéje, a mezőn néha-néha előtűnő őzek kecses eleganciája. Mindemellett belengte az egész vonatot a tó kellemesen párás, üdítően friss illata. Csodálatos békesség áradt a tájból s ez könnyen átitatta a lelkem.

Fárasztó volt ugyan a korai kelés, de valahogy megszoktam új napirendemet és igyekeztem annak minden szépségét megragadni. A kezelésekkel mindig nagyon gyorsan végeztem, a gondosan kialakított rendszernek köszönhetően. Már szinte ismerősökként üdvözöltem az arcokat, akikkel minden napunkat együtt kezdtük. Az intézet személyzete rendkívül odafigyelő és kedves emberekből állt, így jó szívvel mentem minden nap.

Közben blogom szépen haladt a maga útján és egy nap üzenet fogadott a postafiókomban. Az ELTE pszichológia szakos hallgatói rátaláltak az oldalamra és felkértek interjú alanynak dolgozatukhoz. Csodálatos érzéssel töltött el, hogy olyan embereknek segíthetek, akik azért tanulnak, hogy később a hozzám hasonló embereken segítsenek. Szívből mondtam igent a felkérésre és boldogsággal töltött el, hogy a blog elérte célját!

Egy reggel, amint szokásos sétámat tettem a kórház folyosóján, egy idős asszony sétált előttem. Bizonytalanság áradt minden mozdulatából, szinte éreztem, hogy meg fog szólítani. Így is lett. Most járt itt először, és útbaigazítást kért. Miután kiderült, hogy ugyanoda küldték, ahová engem, megkértem kövessen. Jól öltözött, korához képest fiatalos asszony volt, és szemmel láthatóan parókát hordott.

Bekísértem  a váróba ahol valami megmagyarázhatatlan erő, rám nem jellemző dolgot sugallt, és ennek engedelmeskedve miután leadtam a kartonomat, odaültem mellé. Beszélgetni kezdtünk, és úgy éreztem, megint megérintett a csoda. Egy fantasztikus asszonyt ismerhettem meg  Éva néni személyében, aki a maga 74 évével és súlyos betegségével tiszteletre méltó erejével és pozitív hozzáállásával példa lehet sokak számára. Bár már egy hónapja kórházban volt, mégis igényesen odafigyelt külsejére, gyönyörű körömlakk csillogott minden körmén, fiatalos farmer szerelésében igazán pozitív kisugárzásával korát meghazudtoló látványt nyújtott. Megmondom őszintén, én, eddigi utam során igyekeztem kerülni a közvetlen kapcsolatot az emberekkel, mert jellemzően csak panaszt hallgathattam volna. De Ő más volt. Nagyon súlyos betegsége ellenére, tele volt élettel, mindig csak pozitív dolgokról beszélt, egyszerűen jól esett beszélgetni Vele. Olyan bölcsesség áradt lényéből, hogy szinte ittam a szavait. Annyira jól megértettük egymást, hogy nem fért kétség hozzá, egy lélektársamra leltem személyében. Nap, mint nap találkoztunk, s minden nap vittünk egymásnak valami apróságot. Kezelés után pedig együtt kávéztunk. Valami megmagyarázhatatlan szeretet és gondoskodás áradt belőlem az irányába. Mivel a családja messze él,  így napi szinten nem volt lehetőségük meglátogatni Őt, igyekeztem helyettük is gondoskodni Róla, amennyire tőlem telt. Kiderült, mennyire hasonlítunk egymásra, annak ellenére, hogy Ő pontosan negyven évvel idősebb nálam. Szinte kitaláltuk egymás gondolatát és folyamatosan erősítettük a másikat. Olyan különleges barátság alakult ki közöttünk, ami nem minden nap jön az ember életébe. Feladatunk volt egymással.

Aztán egy nap nem volt a váróban. A szívem összeszorult. Bent a kezelőben érdeklődtem, hogy volt-e ma kezelésen. Erre a nővér ridegen és kioktató hangnemben közölte, hogy ő nem adhat felvilágosítást. Alig vártam, hogy véget érjen a kezelés és szinte szaladtam a büfébe, ahol együtt szoktunk kávézni. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megláttam Őt békésen kávézgatni az egyik asztalnál. Igyekeztem ijedtségem leplezni és mosolyogva elindultam felé. Ahogy közelebb értem, láttam, valami nincs rendben. Rögtön rákérdeztem, mi a baj, miért nem jött kezelésre. Felém fordult, elmondta, hogy most nem tudott megvárni, mert CT-re küldték, ahol kiderült, tüdejében lévő daganata áttétet képezett az agyában. Szeme könnybe lábadt, és most először láttam Őt összetörni. Azt hittem megszakad a szívem. Elmondta, hogy a 6 kemó és 30 sugár mellé, kiírtak neki még 10 Cobalt kezelést, ami közvetlen sugár az agyra. Nagyon meg volt ijedve, és én nem tudtam mit mondjak Neki. Tudtam, kaptam egy újabb feladatot, de úgy éreztem, nem vagyok képes segíteni. Olyan szinten megviselt, hogy jó ideig nem tértem magamhoz. Féltettem Őt, mert ezek nagyon kemény kezelések, pláne egy 74 éves szervezet számára. Próbáltam bíztatni Őt, amennyire tőlem tellett. Hazafelé menet olyan fájdalom tört rám, ami egész nap kitartott. Egyszerűen nem voltam képes elfogadni, hogy megismertem egy ilyen csodálatos embert, és lehet, hogy nemsokára elveszítem. Nem értettem, miért tették oda nekem Őt, ha esetleg át kell élnem egy nagy fájdalmat miatta. Muszáj volt drága jó Angyalom segítségét kérni, mert éreztem, egyedül nem tudom megoldani. Ő bölcsen elmagyarázta, hogy nem szabad átvennem a problémát, mert akkor nem tudok segíteni. Muszáj elfogadnom, hogy ez az övé és nem az enyém. Legyek ott neki, de ne vegyem át a problémáját. Megtett minden tőle telhetőt, hogy kirángasson a mélyből. Pár nap múlva beérett a munkája. Az eddigi tapasztalataim alapján, számot vetettem a halállal kapcsolatos gondolataimmal. Rájöttem, az élet természetes velejárója, és nem szabad rettegett ellenségként tekinteni rá és főleg nem félni tőle. Mikor ezek a gondolatok megértek a fejemben, éreztem, hogy megtanultam egy leckét. Ez az én lelki fejlődésemet is szolgálta. Megint kaptam valamit. Ezek után, elkezdtem nem arra gondolni, hogy vajon látom-e még másnap ezt a drága nénit, hanem igyekeztem egy kis boldogságot csempészni a mindennapjaiba. Folyton a kórházi kosztra panaszkodott, és eszembe jutott, hogy imádja a spenótot. Készítettem hát neki egy adaggal, amivel nagy örömet sikerült Neki szereznem. A parókáját is utálta, de szégyellte levenni, így mivel én már nem hordtam a kendőimet, odaadtam Neki. Később úgy éreztem, az oltáromon lévő új angyal is gazdára talált. Elvittem neki, hogy vigyázzon rá. Csak akkor értettem meg, milyen csodálatos feladatot bíztak rám, mikor hálától könnyes szemmel megkérdezte tőlem:

- Miért vagy ilyen jó hozzám?

Ilyen csodálatos, felemelő dolgoktól övezve léptem gyógyulásom folyamatának utolsó lépcsőfokára. Azt hiszem megtanultam, hogy a látszólag rossznak tűnő dolgokban is meg lehet találni a jót.

" Attól még senki nem vakult meg, hogy mindig a dolgok fényes oldalát nézte."