Sosem voltam olyan boldog, mint mikor először kezembe vehettem Grétit, az én drága várva várt angyalkámat. Pici súllyal született, éppen ezért reménykedtem, hogy majd sok tejem lesz és attól megerősödik. Így is  lett, három hónap múlva már majdnem háromszorosára nőtt a súlya. Rengeteg tejem volt, még le is tudtam fagyasztani belőle minden szoptatás után. Végül 2 éves koráig kitartott :) Mivel készültünk a bölcsibe, szépen elhagytuk az anyatejet. Elég lassan akart elapadni a tejem.

2010 novemberében fejeztük be a szopizást, és 2011 januárjában fürdés közben felfedeztem egy csomót a jobb mellemben. Nem aggódtam, gondoltam biztosan egy tejmirigy. Azonban mikor még májusban sem tűnt el, elmentem a nőgyógyászomhoz, aki aggódva rám nézett, és megkérdezte, volt-e a családomban emlőrák. Teljesen nyugodt voltam, hiszen senkinek sem volt. A csomóm elég nagy volt tapintásra, olyan kisebb diónyi. Az orvosom - aki hozzá teszem, a 3 év alatt mióta hozzá járok, egyszer sem vizsgálta meg a mellem, pedig privát rendelésre jártam hozzá- azonnal beutalt mammográfiára. Kicsit azért elkezdtem aggódni, hogy miért ilyen sürgős a dolog, hiszen január óta semmit sem változott a mérete. Azzal nyugtattam magam, hogy ha baj lenne, biztosan nem lett volna ennyi tejem. Ezekkel a gondolatokkal, viszonylag nyugodtan mentem el két héttel később a mammográfiára.

Előtte már elkezdtem jobban odafigyelni magamra. Letettem a kávét, cigarettát, ugyanis mióta nem szoptattam, és elkezdtem dolgozni, szépen visszaállt minden a régi kerékvágásba, ami napi 2 kávét és 5 szál cigarettát jelentett. Gondoltam, biztos ami biztos abbahagyom...

Egy keddi napfényes reggelen elvittem Grétikémet a bölcsibe és az orvosi rendelő felé vettem az irányt. Kellemes kertvárosi részben volt, leparkoltam a kocsit, vettem egy mély lélegzetet és becsengettem a kapucsengőn. Komótosan ballagtam a fehér ajtó felé, amelyen már messziről látható volt a felirat: "Mammográfiai vizsgáló".

Sok rosszat hallottam már a vizsgálatról és mondhatom, örültem, hogy még nem vagyok 40 éves. Féltem, hogy fájni fog, de legjobban mégis az eredménytől féltem. Erőt vettem magamon és beléptem az ajtón. Kellemes, vidám váróterem vagy inkább váró szoba volt, puha kényelmes bőrfotelokkal, TV-vel.

Amint egy bizonytalan "Jó napot kívánok" -kal átléptem a küszöböt, minden szempár rám szegeződött, mintha azt kérdezték volna:

- Mi az, eltévedt kislány? vagy, hogy - Jesszus, ilyen fiatalon...?!

De talán  csak nekem volt egy pillanatra ilyen érzésem, hiszen nem láttam egyetlen korombelit sem a rendelőben.

Aztán balra, a sarokban...egy fiatal nő, pici babával...elszorult a szívem.

Pár perc múlva szólítottak egy idősebb asszonyt, a fiatal  nő anyukáját...

Szóval csak kísérő...gondoltam és ezzel a gondolattal jött is egy másik: Ilyen fiatalon nem lehet nagy a baj. Lehet ciszta, gyulladás vagy valami ilyesmi, hiszen a kolléganőmnek is az volt és felszívódott!

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, amikor meghallottam a nevemet. A papírjaimat szorongatva feszülten léptem be a vizsgálóba, ahol rögtön szemben találtam magam egy kb. két méter magas monstrummal, amiről akkor még nem sejtettem, hogy jelentős szerepet fog játszani az életem elkövetkezendő néhány hónapjában.

-Kérem, vetkőzzön le derékig! - zökkentett ki gondolataimból egy kedves hang.

Igyekeztem készségesen együttműködni a doktornővel. Tettem, amit kért. Szépen kihúzta az amúgy átlagos méretű mellemet másfélszeresére, és ráemelte a csodamonstrum asztalára. - Eddig ok, gondoltam.- Ám ekkor a nő rálépett egy pedálra és az asztal feletti műanyag lap elkezdett közelíteni a mellemhez,- mint mikor befogatunk valamit egy satuba- és szépen elkezdte kilapítani, aztán a hölgy még kézzel szorított kicsit a gépen. Mit mondjak, nem egy welness masszázs. Ezt megcsinálta több irányból mindkét mellemen, végül egy kisebb "satufejjel" csak a csomóra koncentrálva. Na ez volt a hab a tortán! De végre elkészültek a képek! -Túléltem!- jutott el a gondolat az agyamba, pillanatnyi eufóriával enyhítve az eddigi feszültséget.

- Készen vagyunk egyelőre, legyen szíves kint várakozni!

Leültem a váróban és most már mondhatom, hogy egybe állt a gyomrom. Pár perc múlva látom, hogy hozzák ki a felvételem, hogy átvigyék a laborba. Kb. 20 perces várakozás után jött vissza a hölgy, kezében a felvételemmel. Mondhatom, nem voltam soha még ennyire kiélezve valakinek az arcrezdüléseire. Kérdőn néztem a leleteimet a kezében szorongató asszisztensre, ő egy mosollyal bement a vizsgálóba. Megnyugodtam. Biztos nincs baj, hiszen mosolygott! Az meg sem fordult a fejemben, hogy ő nem orvos és az ő feladata csak az, hogy eldöntse, technikailag jó-e a felvétel.

Az elkövetkező pár perc olyan volt, mintha a körmömet tépték volna egyesével, jó lassan, gondosan ügyelve arra, hogy jól ki tudjam élvezni az esemény minden pillanatát!

Végre behívtak. A doktornő felfektetett egy ágyra, rám nyomott egy marék zselét és miközben kérdezgetett a csomóm történetéről, egyre jobban belemélyedt az ultrahang monitorján felvillanó fekete-fehér maszatok elemzésébe. Igyekeztem higgadt maradni, de éreztem, hogy a testem elkezd önálló életet élni és már minden porcikám reszketett. Júniusban!

Csak figyeltem a doktornő arcát, és meg kell mondanom, nagyon nem tetszett, amit láttam. Aztán végre megszólalt:

- Sajnos azt kell mondanom, valami olyan dolog van itt, aminek nagyon nem kellene itt lennie!

Ha valakit borítottak már le forró vízzel úgy, hogy közben a fejére zacskót húztak, hogy ne kapjon levegőt, akkor el tudja képzelni, mit éreztem ezen szavak hallatán. Szerencsére feküdtem.

Szinte fel sem fogtam az ezután következő eseményeket. Vettek szövetmintát a citológiai vizsgálathoz, (ehhez tűt szúrtak a mellembe, ami mindig is a legérzékenyebb pontom volt!) és a doktornő bediktálta az asszisztensnek az eddigi eredményeket.

- Az eddigi eredmények alapján egy kb.3 cm-es daganata  van, szabálytalan alakú saját burok nélkül- magyarázta nekem is a doktornő, hogy értsem. Gondolom látta a tekintetemből kiszűrődő félhomályt.

Akkor tértem magamhoz, mikor a doktornő felajánlotta, hogy személyesen bejelent az Onkológiára!- Micsoda, hovaaa???!!!!- fel sem fogtam mi történik velem.

Tájékoztatott, hogy két nap múlva fogadnak az Onkológián- valami Onko-Team-en vagy min kell részt vennem- és addigra leküldik oda a citológia eredményét is.

Magamról nem tudva lebotorkáltam a kocsihoz, beültem és kitört belőlem a sírás.

- Az nem lehet! Nem történhet meg velem! Pici lányom van, még csak 2 és fél éves! Egyébként is nem vagyok még 33 sem!!!!NEM NEM NEM!!!!!!

Kb. 20 perces "eszméletvesztés" után összeszedtem minden maradék erőmet és felhívtam a férjem, hogy ne aggódjon, de úgy tűnik, akadt egy problémánk, amit meg kell oldanunk...

Két nap múlva meg volt az Aspirációs citológia eredménye:

Malignus sejtkép C5. Grade II.

Emlő bizonytalan és ismeretlen viselkedésű rosszindulatú daganata.


Ezen sorokat olvasva kezdtem el sejteni, hogy eddigi életem  legnagyobb próbatétele előtt állok...

 

2012. március